Megérkezett a magyar csapat 2009.04.19.-én éjjel. Hogy kik ők? És miért jöttek? Dióhéjban: Van egy speciális iskola Nyírbátorban, ahol van egy tanár, őt Kovács Róbertnek hívják, aki folyamatosan azon dolgozik, hogy az iskolába járó különböző okokból hátrányos helyzetű, és tanulásban akadályozott gyermekek számára új lehetőségeket nyisson a világban. Ő az a Kovács Róbert, aki évekkel ezelőtt elkezdte kiépíteni a portugál – magyar jó viszonyt is, aminek köszönhetően én is eltölthetek itt 6 hónapot! Ebből az iskolából érkezett 7 gyermek és két tanár 3 hétre. A gyerekek tanulásban akadályozottak, és speciális szakiskolában tanulják a különböző szakmákat. Van aki kerti, van aki varrodai munkát tanul. És itt többé kevésbé ugyanazt csinálják mint otthon, csak természetesen az itteni lehetőségekkel kibővítve. Olyan ez, mint egy terülj-terülj asztalkám, melyről mindenki elveheti a részét, amit szeretne, amire kíváncsi. Sajnos helyettük nem tudjuk elvenni az asztalról a finom falatokat, de ezzel a lehetőséggel, hogy ide kijöhettek, megterítettünk nekik.

Hétfőn körbevezettük őket a farmon, mindent megmutattak nekik, üdvözölték őket, majd kezdetét vette a munka. Szerencsére nagyon élvezik, és többé-kevésbé az étellel is megbarátkoztak. Azokon a tevékenységeken is részt vettek, melyeket minden héten a portugál fiatalokkal csinálunk, így sor került a közös focira, és az arc rajzolásának elsajátítására egyaránt.

Sajnos az én agyam a három nyelv folyamatos fordítása során olyan mértékben lefárad, hogy esténként azon kapom magam, hogy a görög lánynak magyarul, a magyar gyereknek portugálul válaszolok. De sebaj, majd csak beolajozódnak azok a fogaskerekek.

Gyakorlat

Eltelt az első hét a magyar gyerekek társaságában, és úgy gondolom több szempontból is nagyon fontos és hasznos volt mindannyiunk számára. A gyerekekkel való szinte 24 órás együttlét hihetetlenül nagy segítség önmagam és a tanulásban akadályozott gyermek mint jelenség megismerésében, megtapasztalásában. Olyan ez, mint a kifestő könyv. Ezt kapjuk az iskolában, és az élet színezi ki. Csak remélni merem, hogy a sok színből, amit az élet kínál, legalább 1 nálam lehet, és még ha a szülők, a kultúra vagy a társas kapcsolatok be is sötétítik, ha nem is átfesteni, de legalább halványítani lesz lehetőségem a színeken. Ennek az érzésnek meg kell maradni, hogy érezzem, van értelme annak amit csinálok. Hogy nem hiába.

A görögök

Változás. Hogy ki változik, nem tudom, de változunk. Még mindig nagyon zavarnak dolgok, de megígértem magamnak, hogy ezzel nem mérgezem a lelkem, viszont már nem okoz belső feszültséget. Kezdem megtanulni, hogyan kell együtt élni? Vagy széttépni a korlátokat? Netán én is olyan vagyok, mint a sérült gyerekek? Ragaszkodom valamihez, amiben még bízhatok, és görcsösen markolom anélkül, hogy felismerném az utat ami sokkal szebb, könnyebb és egyszerűbb? Talán ez történt. Történik. Mert folyamatosan érzem. Talán ez mindig is így volt az életemben, csak túl elfoglalt voltam, hogy odafigyeljek rá.

Felemelni, nem lesüllyedni...

Ha egy szinten akarsz lenni egy gyermekkel, akkor nem lesüllyedni kell hozzá, hanem felemelni őt, hogy egyenlőnek érezze magát. És akkor megnyílik, kitárul, és eljuthatsz hozzá. Ezek a szavak nagyon mélyen bevésődtek. A tanítóim mondatai lépten nyomon bevillannak. Figyelmeztetnek, és olyan elmondhatatlanul jó érzés, mikor rájövök ez mennyire így van!

Hidroterápia

Végre sor került a várva várt hidroterápiára. A központban van egy szuper jól felszerelt meleg vizes terápiás célra kiválóan alkalmas medence. Több cp-s gyermekkel mentünk be a vízbe, majd miután megtudtam, hogy a legtöbb gyermek számára ez az első alkalom, nem várakoztam a feladatokra, hanem saját érzésem szerint (úszásoktató révén) nekiálltam megszerettetni a vizet egy 5 éves izgő-mozgó Gabriel nevű kis ficánkával. 5 másodpercenként elmondta, hogy neki nem kell segíteni, neki megy ez egyedül is. Majd gyorsan kiderült, hogy azért annyira mégsem. Gondoltam, ha ennyire szeretne tapasztalni, hát legyen. Elengedtem. Persze hogy elmerült, és csak kétségbeesetten kapálózott a víz alatt. Kihúztam, majd miután kibuborékolta az összes benyelt vizet, megszorította a nyakam, és közölte, hogy na jó, megengedi hogy segítsek.

Buborékot fújtunk, kishajók voltunk, repültünk, egyensúlyoztunk, merültünk levegővétellel, és minden csuda izgalmas dolgot kipróbáltuk, majd azon kaptam magam, hogy elment az óra. Nem dolgoztunk szervezett keretben, mindenki egyesével szórakoztatott egy gyereket, amolyan ismerkedésként. Néha gyereket cseréltünk, vagy vonatoztunk, de kötetlenül. Nagyon jól éreztem magam, és a hab a tortán az a nagy cuppanós puszi volt, amit a kis embergyerek a csücsöri szájával az arcomra nyomott. Ez sokkal több volt, mint egy köszönöm. Ebben a pusziban benne volt minden. Kár hogy nem lehet beletenni egy dobozba, és néha elővenni. Újra és újra.

Másnap úgy fogadtak a központban, hogy szeretnék, ha többször mennék, mert nagyon meg voltak velem elégedve. Boldogság és elégedettség a köbön. Nagyon tisztelem az itteni fizioterapeutákat, nagyon precízek, és elhivatottak. Ha ők ilyet mondanak, az felér egy Buday-s vizsgával, amin nem buktam meg. De nem ám!

Most kacsintanék, ha tudna ilyet a blogom, de mivel nem tud, képzeld el!