Elvesztem...

Na nem a szó legszorosabb értelmében, csak elsodortak az események, és az elmúlt majd két hetet igyekeztem minél jobban és izgalmasabban átélni. Emiatt nem jutottam sokszor géphez, és egy kicsit elhanyagoltam az írást. Most igyekszem bepótolni. Remélem megnéztétek a fényképeket, mert azt azért minden alkalommal szorgosan feltöltöttem, nehogy lemaradjatok az izgalmakról.

Április 30. Szerenád

Coimbra egy tradicionálisan egyetemi város, telis tele hagyományőrző eseményekkel, történelmi múltat idéző felvonulásokkal. Ezek közül az egyik a szerenád. Minden évben megrendezik, melyre éjfélkor kerül sor a Santa Cruz nagytemplom előtt. Az egyetemisták felveszik a fekete ruhájukat a köpennyel együtt, és sörrel-borral a kezükben elindulnak a templom elé. Több ezer embert kell ilyenkor elképzelni. Felérnek a templomhoz, majd ahogy a harang elüti az éjfélt, gyönyörű éneklésbe kezdenek. A legvégén, buzdító kiáltások közepette magasba dobják a fita-kat, ami egy színes textil csík. Szimbolizálja az egyetemi évek elmúlását, illetve a színe a kar színével megegyező, amelyen tanulmányaikat folytatják. Egy óra magasságában véget ér az éneklés, majd kezdetét veszi a móka! Egy hétig tartó „ereszd el a hajam”. A felmérések szerint, ezen a programsorozaton lényegesen több sör fogy mint a Müncheni sörfesztiválon. Azért ez vicces. A folyó mellett koncerteknek ad otthont egy hatalmas sátor-együttes, melyben minden napra jut egy híres neves énekes, vagy zenei banda.

Május 1. itt is a munka ünnepe

A magyar csapattal felkerekedtünk, és nekiindultunk a városnak. Szerencsére nagyon szép időnk volt, így sikerült mindenhova elmenni, ahova terveztük. Megnéztük a főteret, majd felsétáltunk az egyetemhez, onnan kacskaringóztunk a város bazár részében, végül kiértünk a folyó partra, ahol hangulatos kis kávézók csalogattak minket. Rengeteg fellépő, tánccsoport igyekezett szórakoztatni a május 1. jóvoltából hasukat süttető portugálokat, na és persze a megfáradt magyarokat. Estére elégedetten konstatáltam, hogy a gyerekek elfáradtak (ugyanis este 11-kor még úgy kell könyörögni nekik, hogy menjenek aludni, miközben a mi szemünk már majd leragad), de ma nem kellett ringatni egyiket sem. Megvacsoráztunk, és miután elcsendesedtek, elővettük a finom portói borocskát, melyet Maria hozott nekünk, így halkan ugyan, de vigadtunk egy kicsit végre mi is.

Május 2. Figueira da Foz

Az óceánpart. Nagyon viccesen indult a gyerekek első találkozása a vízzel. Mire észbe kaptunk, hogy ott vagyunk, páran már leszaladtak előre, tapasztalni. Milyen is, hogyan is, mekkora is. És bizony a víz az úr, ez gyorsan kiderült, ugyanis első pillanatban, ahogy lábukat érte a víz, már vitte is a kis műanyag papucsokat. Volt ám nagy sikítás – kiabálás! Azokat a kétségbeesett arcokat sosem felejtem el. Majd a srácokkal gyorsan nekiálltunk, és összekapkodtuk az itt-ott úszó színes holmikat a víz tetejéről, és jót nevettünk az egészen. Szerencsére ragyogó napsütésben volt részünk, és a hangulatunk is nagyon jó volt. Egy kis pancsolás, kagylógyűjtés, és homokvárépítés után elindultunk egy étterembe ebédelni. Sokszor előfordult, hogy a szálláson a gyerekek csak turkálták az ételt, és ehhez még olyan finoman kifejező grimaszt is csatoltak, amiből minden körülöttünk lévő ember rögtön megértette a dolog lényegét: „nem ízlik”. Viszont ezt az ebédet a nagyfőnök fizeti, és Maria elmondta, hogy valamikor nemsokára meg is érkezik, szóval kezdődött a fegyelem. Nem szeretek ilyet, de megmondtam a gyerekeknek, hogy akinek csak egy fintort meglátok az arcán, felejtse el, hogy visszamehet ebéd után a vízpartra. „Ha nem ízlik, akkor max megeszed a köretet zsemlével, de ha fintorogsz, vagy látványosan fújogsz (amit azért elég gyakran megtettek a hal láttán), akkor nemhogy az árnyékban ülsz egész délután, de gondoskodom róla, hogy a hátralévő 2 hétben halat hallal adjanak enni!” Hangzott a pedagógiailag nem túl kedves és bíztató mondat, de elég sokszor kellett „mosakodnom” miattuk, mert nem ettek. És ezt az ebédet direkt azért iktatták be a programba, hogy akkor olyat tudjanak enni amit biztos szeretnek. És elég hülyén vette volna ki magát, hogy én mondom mit szeretnek (ezt az első héten kérdezte tőlem a főnökség, miután észrevették hogy nem nagyon esznek a magyar gyerekek) és még erre is vágják a pofákat. Meggyőződésem, hogy nem az étellel volt a baj, csupán berögzült rossz szokás, hogy nehogy már azt higgyék, hogy elém tesznek valamit, én meg majd jóízűen megeszem. De szerencsére megették, sőt még ízlett is mindenkinek. Nem szeretek így beszélni senkivel, főleg nem gyerekekkel, úgy gondolom, ez olyan szakadékot eredményez, ami miatt főleg az ilyen szociálisan hátrányos helyzetű, cigány és tanulásban akadályozott gyerekek sokszor kezelhetetlenné és tiszteletlenné válnak. Viszont miután tőlem nem szokták meg ezt a stílust, most komolyan vették. És volt, aki utána oda is jött és mondta, hogy „Berni néni, én akkor is megettem volna, ha hal lett volna, nehogy miattam kerüljön bajba.” Így délután fürdés, fagyi, majd 7kor irány haza. Elfáradtunk megint, de szerintem mindenki nagyon jól érezte magát, és ez volt a legfontosabb.

A felvonulás

Az egyetemi élet egyik legjelentősebb eseménye, a felvonulás. Papírvirágokkal feldíszített kamionokkal körbejárják a várost, majd a nap végén nagyot buliznak. Minden autó olyan színekkel van feldíszítve, ami a kar saját színe. Az elsősök mennek legelöl a hagyományos fekete ruhájukban. Utánuk a végzősök, rajtuk is a hagyományos fekete ruha, illetve a kar színeivel megegyező kalap, bot, virág, és gallér. Utánuk jön a kar feldíszített kamionja, amin a harmad, illetve ha 5 éves a képzés akkor a negyed évesek buliznak. Osztják a sört, a bort az üdítőt és a szendvicseket. Az utcákon végig embertömeg. Náluk ez a ballagás. Csak kicsit kevésbé konvencionális, mint nálunk. Mindenki jól érzi magát, eszik, iszik, bulizik. A Budapest Parádéhoz tudnám hasonlítani, csak azzal a különbséggel, hogy itt mindenki ismeri egymást, nem a magamutogatás illetve a drogok vannak a középpontban, hanem a közösen eltöltött évek megünneplése, látványos ünnepélyes lezárása. Mindenki a kis fekete ruhájában, ezzel is szimbolizálva az egyenlőséget, az összetartozást. Nagyon jól éreztük magunkat, csak elfáradtunk, és az embertömeg miatt nem mertünk a gyerekekkel túl sokáig illetve túl frekventált helyen maradni. Sétáltunk még kicsit a városban, majd irány a farm. Kiültünk napozni, megvacsoráztunk, és leültünk a kanapéra nevetni. De tényleg. Lacika és az ő arany köpései. Én a könnyem törölgettem és igyekeztem nem leesni a székről annyira nevettem. És mindig bírt olyat mondani, ami újra és újra elindította a folyamatot. Henivel igyekeztünk írni a beszólásokat, de komolyan néha még az se ment annyira elsodort minket a nevetés.

Íme egy két ízelítő: (tudom hogy így már nem olyan igazi, mert ahhoz ott kellett volna lenni és hallani a kis tájszólásával és ragozásával, de azért hátha)

Testápoló sztori: behozta a testápolóját, majd mondta hogy ezt csak az arcára, és a kezére lehet kenni. „De miért csak oda?” „Hát mer ahun bunda van oda nem lehet kenni!”

„Saját magamat is elfelejtem”

„A baj jön ráfele”

Miközben írtam egy kiét beszólást a telefonomba, észrevette, és nem értette hogyan lehet ebbe ilyeneket írni: „Mán olyan nagy füzet van magának benne?”

Felállt az asztaltól, betolta a széket és így szólt: „Hát tudod így, és aztán így”

Este lefekvéskor: „Hát akkor jóéjszakát kívánok és hozzá sok boldogságot még mán”

Az egyikük túl nagy hévvel ette a fagyit: „Tán az orrod meg fagyit eszik”

„Engemet császármetszéssel hoztak létre.”

Amint Heni elküldi nekem a többit, ígérem megosztom veletek, én még most is jót mulatok rajta.

Folyópart

Csütörtökön lementünk a folyóhoz, ugyanis Coimbra-ban folyó „beach” is van. Napernyőkkel, pálmafákkal, bárral, ahogyan azt kell. A lányok bekapcsolták a telefonjukon a zenét, és táncoltunk. Mindannyian, Nagyon élveztük, jókat vigyorogtunk magunkon, egymáson és mindenen. Fürdeni nem mertünk, mert mondták, hogy a Tiszához hasonlóan gyorsan mélyül néhány helyen, és tele van gödrökkel. Az időjárás kegyes volt, így gyorsan elröppent az a pár óra amit ott töltöttünk. Este Henivel bementünk a városba egy órácskára, hogy meg tudja venni az ajándékokat itthonra, addig a gyerekek Petivel és Maria-val visszamentek a farmra vacsorázni. Még egy nap, ami olyan hirtelen csak úgy

eltelt.

Este

Csütörtök este az egyetemi partik keretében egy koncertre igyekeztem a görög lányokkal. A végére úgy sült el a dolog, hogy a görögök otthon maradtak, én pedig Heniékkel mentem. Rengeteg ember, rengeteg sátor melyekben különböző stílusú zenék, ital, szórakozás, minden ami kell ahhoz, hogy kellőképpen levezesd a feszültségedet. Pedro és Nuno is velünk jöttek (ők azok a portugál nem mellesleg meleg srácok, akikkel legelőször mentünk bulizni itt a városban). A Buraka együttes lépett fel a nagyszínpadon, ami néhány bacardi elfogyasztása után meglepően jó muzsikának tűnt (habár előtt nem ez volt a véleményem). Táncoltunk, sodródtunk a tömeggel, majd mikor véget ért, sorba álltunk a taxiért, és irány haza. Aznap sem vittük túlzásba az alvást, mint ahogy egyik nap sem.

Péntek

Reggeli után elvittek minket a Portugal Pequeno-ba, ami egy múzeumhoz hasonló, de a kivitelezése kissé eltérő. Portugáliában található nevezetességek, építmények, illetve tradicionális házak, épületek találhatók benne lekicsinyítve. A képeken láthatjátok, hogy kb. ember magasságúak az építmények, de minden kődarab pontosan megegyezik az eredetivel. Nagyon élveztük, oda még biztos visszamegyek, ki kell azt élvezni gyerekek nélkül is. Lelke van a sok kis házikónak. Úgy éreztem magam, mint Hófehérke, mikor betéved a törpék házába. Délután visszamentünk farmra, és ebéd után körbe jártuk a helyeket ahol a gyerekek dolgoztak. Elköszöntek mindenkitől, megkapták a kis ajándékaikat, és elkezdtek összepakolni. Este 2 autóval jöttek értünk, és elmentünk egy étterembe, ahova jött velünk a főnökség néhány tagja is, illetve a nagyfőnök, aki ugyan nem velünk fogyasztotta el a vacsorát, de az ott tartózkodás alatt többször is feljött hozzánk, és érdeklődött, hogy minden ok-e, ízlik-e, ilyesmi. Odaadták Heniék az ajándékokat, majd Maria is megkezdte az osztogatást. Nagyon kedves, személyre szóló ajándékokkal lepték meg a magyar csoportot, és nekem is megköszönték a segítségemet. Majd nemsokkal később kiderült, hogy az asztal, amit számunkra foglaltak, fél órán elül egy másik társaság számára van előkészítve, de mivel a főnökség ismerte az étterem tulaját, nem csináltak belőle gondot, hogy kivittük a poharainkat az udvarra és ott folytattuk a mulatást. Még táncoltunk is nekik a gyerekekkel együtt. Erről is tettem fel képeket. Nagyon szuper és felejthetetlen élmény volt. Remélem a magyar csoport is tényleg jól érezte magát. Én elmondhatatlanul elfáradtam ez alatt a 3hét alatt, de rengeteg élménnyel és egy nagyon szuper barátnővel lettem gazdagabb!!!

Hazaértünk, majd összekészülődtünk, és alvás nélkül indultunk tovább Lisszabonba a repülőtérre. Segítettem a becsekkolásnál, majd fél 7 után nem sokkal elindultunk a sofőrrel vissza Coimbra-ba. Ma pedig ma van, végre utolértem magam a beszámolókkal, bár tudtam volna még írni, nincs erőm hosszabban kifejteni. Biztos vagyok benne, hogy a leírtak és a fényképek alapján minden emlék eszembe fog jutni még évek múlva is! Felejthetetlen volt! Köszönöm nektek!!!