A Szentek hete

Az elmúlt héten a szenteket ünnepeltük itt Coimbra-ban és szerte egész Portugáliában. Ennek jegyében mindenféle mulatság, program széles körűen várta a kíváncsi külföldi önkénteseket. És természetesen nem hiányozhattunk. Mivel a vörös hazament, így édes kettesben indultunk a hétnek Katerinával (a rövid hajú). Az első két napon dolgoztunk, majd szerdától szünet. Elhatároztuk, hogy nem túl költséges, de annál szórakoztatóbb dolgokat fogunk csinálni! Csütörtökön este elmentünk a szentek ünneplésének egyik színhelyére. Volt ott dodzsem, körhinta, bazár, és amit akarsz. Természetesen bepattantunk a kisautókba és kipróbáltuk magunkat milyen érzés dodzsemet vezetni itt, ahol az utakon őrült módjára közlekednek. Nem csalódtam. A játékautókat sem tudják értelmesen irányítani! Meglátásom szerint így jogosítvány nélkül is jobban ment a dolog, mint eme papírral rendelkezőknek. Sebaj. Megúsztuk egy két nagyobb ütközéssel (volt, hogy majd kiestem az ülésemből, úgy nekem jöttek). Minden fogam a helyén, nem törött csontom, szóval a program kipipálva. Majd mikor már épp készülődtünk volna haza, megszólalt a zene, és MINDENKI táncra perdült. Nagyon aranyosak voltak az idős párok, ahogy ropták a cha-cha-cht-t. Benne volt a ritmus a lábukban. És persze nem úsztuk meg felkérés nélkül. Egy kedves idős bácsinak nem tudtam nemet mondani. Itt nem volt kínos vagy ciki táncolni. Az ötéves az édesanyjával, a kislány az apával vagy a nagypapával, a szerelmes párok, az idősebb szerelmes párok és nagyon idős talán még mindig szerelmes párok. Én is így szeretnék megöregedni! Hogy csak úgy táncra tudjak perdülni a párommal 40 év múlva is, és igazán tudjam élvezni, úgy ahogy ők élvezték. Mert élvezték, ebben biztos vagyok! Látszott az arcukon! Az utolsó busszal hazamentünk, és jókat mosolyogtunk a készített videókon. Ha tudom, feltöltöm őket a fényképek közé.

Pénteken elmentünk az uszodába. Én úsztam, Katerina pedig a lábát nézegette a vízben. Nem viccelek. Úszott kb 2 hosszt (azt is amolyan idős nénis stílusban – mellúszás kiemelt fejjel-) majd toporgott a medence azon végében ahol leért a lába. Mikor én kifáradtam, akkor kijött velem és megosztotta élményeit hogy milyen érdekesen törik meg a vízben a fény és hogy milyen másképp látszik az emberi test. Hát persze. Biztos így van, és lehet túl kocka vagyok, de számomra ez olyan művészien elvont, hogy nem fér bele az átérző készülékembe. Képtelen vagyok úgy csinálni mintha, de közben mégis és akkor hátha talán nem és akkor végtére egyszer csak igen. Én ehhez nagyon bak vagyok. De ettől még megpróbálom megérteni, és elfogadni. Minden bizonnyal neki én vagyok ilyen túl elvont a magam konzekvens értékrendjével és szabályaimmal. Sebaj. Ettől szép az élet, pont ezt kell benne élvezni, hogy nem vagyunk egyformák.

Uszi után interneteztünk kicsit, majd bele vetettük magunkat a város forgatagába. Kerestünk valami élményt, valami történést, elvégre szabad a napunk....de nem jött. Kitakarítottuk a lakást, kimostunk, és neki indultunk az estének, élményeket gyűjteni. Olyan érdekes. Valamit bizonyára nem jól akarunk, vagy az a baj hogy nem tudjuk, mit akarunk? Megint nem jött velünk szembe az élmény, de a lényeg hogy megpróbáltuk!

Szombaton este kinéztük a program füzetben, hogy nagyszabású ünnepi felvonulás lesz a főtéren, reggel 9-től. Fel is keltünk vasárnap, nagy gőzzel készültünk a ránk váró élmények hadára, erre kikerekedett szemekkel csodálkoztunk rá, hogy SEHOL SENKI!!! Mi van itt? Mi történik itt? Miért? És hogyan? És különben is... Megérdeklődtük a bazárostól, tud-e valamit erről a megmagyarázhatatlan történésről. Erre nagy hévvel kezdte mondókáját, hogy „tegnap volt, és gyönyörű volt, sok száz ember, énekesek, táncosok, színház, bazár, borkóstoló bla-bla-bla”. Ha beszélném olyan jól a nyelvet, mondtam volna neki, hogy milyen kedves hogy így fájdítja a szívünket, nem elég hogy lemaradtunk róla. Így csak egy kis ironikus mosollyal köszöntem meg a részletes tájékoztatást.

Elindultunk ténferegni, mivel semmi ötletünk nem volt mit kellene csinálni, de azt az egyet tudtuk, hogy NEM AKARUNK HAZAMENNI ÉS SEMMIT TENNI.

Kimentünk a vonat állomásra. Megkérdeztük melyik a következő vonat, és az hova megy. A bácsi elég furán nézett ránk, de azért hozott egy menetrendet és megnézte nekünk. Mondta, hogy „IDE”. Ok, és a két végállomás között melyik az a város ahol van látnivaló? Na ekkor még nagyobb kérdőjelek cikáztak a feje felett. De nem tágítottunk. Szemeinket érdeklődően rá szegeztük, így nem igen tehetett mást, gondolkodni kezdett. Lousá. Ott van egy vár, és nagyon szép, ő ezt ajánlaná. „Ok, akkor kérünk 2 diákjegyet csak oda.” Kifizettük, majd kisebb várakozás után felszálltunk a vonatra. Egy óra zötykölődés után megérkeztünk Lousá-ba. Nem hazudok, SEHOL SNKI! De ez még mind semmi. Eleredt az eső. Mi meg egy szál ruhában esernyő meg minden nélkül. Találtunk egy férfit az utcán, gyorsan leszólítottuk, hogy ugyan mondja már meg merre van valami izgalmas, érdekes vagy szép, valami látnivaló. Erre ő lazán közölte velünk, hogy „ááá nincs itt semmi! ”Mondtam Katerinának, hogy jó, akkor most keresünk egy kávézót, és iszunk egy erős portugál kávét, mert kezdem elveszíteni a jókedvem a kitartásom, az optimizmusom, és még álmos is vagyok. Ja azt elfelejtettem hogy előző este megittam egy nagy adag kávét, mert este be akartunk menni a városba, de LEKÉSTÜK A BUSZT!!! Szóval nem mentünk sehova, de a kávénak köszönhetően egy szemhunyásnyit sem aludtam, Erre így alakul ez a nap is. Biztos vagyok benne hogy az akaraterőm volt próbára téve, és még ennek tudatában is közel álltam a feladom határához.

Találtunk egy pofás kis kávézót, megittuk az adagunkat, majd megérdeklődtük a felszolgálót, hogy merre is van az a bizonyos vár, és azokat a nagyon érdekes látnivalók, melyeket Coimbra-ban a kedves jegy árus bácsi regélt nekünk. Az információk hallatán nem tudtam hogy sírjak-e vagy már csak nevessek. Közölte, hogy kb 6-7 km, és meredek hegyi úton kell felmenni. A kissé ironikus mosoly láttán melyet nem bírtam magamban tartani megkérdezte, hogy kocsival akarunk menni ugye? Erre mi kánonban:”persze! Akarni akarunk, de kocsi híján busszal.” Aha. Ezzel csak egy bibi van. Oda nem megy fel busz. Nagyszerű! Ennél rosszabbul már gyakorlatilag nem alakulhat, tehát egy dolog van hátra, az pedig: ELŐRE, és próbáljunk meg optimisták maradni. Elindultunk hát gyalog. Ha már idáig eljöttem nincs az a hat ökör, ami visszatart, hogy megnézzem azt a várat és azt a valamit, ami olyan szép. Elindultunk, és az első kanyarnál elakadtunk. Erre vagy arra? Ugyanis a tábla ami a várat illusztrálja úgy el volt fordítva, hogy pont a két irány közé mutatott. Sehol egy árva lélek....6-7 km, de azt se tudjuk merre. Sasoltuk, hátha jön egy autó, vagy valaki csak úgy és megkérdezhetjük. Egyszer csak észrevettük, hogy a parkolóban az egyik autóban ülnek. Odamentünk és megkérdeztük merre is van az arra. Egy idősebb házaspár és egy hölgy voltak, és mind nagyon készségesen kezdték (egyszerre) magyarázni merre menjünk. Huh. Na ez nekem sok! Akkor előröl „por favor”. És a nagy magyarázásnak az lett a vége, hogy a bácsi fejében megszületett a megmentő ötlet. Menjünk együtt! Megkérdezte a testvérét, hogy akar-e már haza menni, mert ha nem sürgős, akkor kirándulnánk egyet közösen. És TESSÉK!!!! Itt van! Jó dolog történt! És hurrá és hipp-hipp!!! Nem szeretném elfelejteni, hogy egy ezüstmetál gyönyörű mercédesszel furikáztak minket. Minden bokorban megálltunk, és ami szép, és érdekes, megnézhettünk. Nagyon kedvesen Lousá történelmét is elregélték nekünk.

Felértünk a várhoz, majd kiszálltunk, és megkérezték mikor megy a vonatunk. „Fél 6kor”. Jó, akkor van kb, másfél óránk, mi menjünk, nézzünk meg mindent, ők megvárnak minket az autóban! (csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a fajta kedvességet már-már tanítani lehetne) És akkor elindultunk, és rátaláltunk a gyönyörű kis folyóra, és a kis vízesésre, és ott is ragadtunk majd egy órán keresztül. Megbeszéltük, hogy szerzünk valahonnan biciklit, és elmegyünk megnézzük majd a magasabban fekvő részeket is, de idő híján inkább a megtalált kis paradicsomunkban gyönyörködtünk, és a folyó útját követve barangoltunk. Csodálatos volt. Ez az az érzés, amit a fotók nem tudnak visszaadni! De azért készítettünk párat.

Majd körbeautóztunk a falun, és ott is megmutattak mindent ami érdekes lehet egy először idelátogató számára. Ezután kivittek az állomásra, és mi ügyesen hazavonatoztunk.

Levontuk a konzekvenciát! Minden jó ha jó a vége, és nem szabad feladni! Sablonosan hangzik, de azon napon többször átfutott a fejemen a gondolat „mi a fenét keresek én itt, ahelyett hogy aludnék vagy csak pihennék a fák hűvös árnyékában, nincs itt semmi”. Megérte egymást nyúzni, hogy gyerünk, menjünk, ha már idáig eljöttünk nem mehetünk „csak úgy” haza!!!

Este főztem Katerinának legényfogó levest (zöldbab nélkül, gombával) és pipi pörköltet. Annyira ízlett neki, hogy hozta a kis füzetét, és kérte hogy akkor diktáljam hogy kell ezt főzni, mert ő ilyet még sosem evett, és annyira ízlik neki, hogy el se tudja mondani. Sajnos már az elején elakadtunk, ugyanis nem tudja mi az a tárkony, de talán ez nem lesz olyan nagy baj. Egy szó mint száz élményeket gyűjtöttem megint, és egy cseppet sem unatkoztam. Szorítottam az államvizsgázóknak, és újult erővel vetem bele magam a következő hétbe.