Szerda (márc.11.)
Reggel nem kezdődött túl jól a napunk. Athena az idősebb (vörös hajú) görög lány cigizik. Első nap mikor megérkeztünk, megkérdezte tőlünk, zavar-e ha benn dohányzik a lakásban. Én határozottan kijelentettem, igen. Kb. az első nap fordult elő, hogy kiment a lakás elé. És ott dohányzott. Következő nap esett az eső, nem ment ki, csak kinyitotta az ajtón levő kis ablakokat, és kifújta a füstöt. Nem örültem, de nem szóltam. Tegnap vett egy gyertyát a boltban, mondván ez semlegesíti a füstöt. Kezdtem gyanakodni. Aztán ma reggel robbant a bomba. Mármint részemről. Kimentem az étkezőbe, ami a lakás közepe, és azt látom, ablakok csukva, gyertya jól eldugva, és cigi füst terjeng össze-vissza. Huh elkapott a harci hév. Hihetetlenül utálom, mikor hülyének néznek, márpedig annak nézett. Mit gondolt? Csak azért mert 5 évvel idősebb, és sokkal temperamentumosabb nálam bármit megtehet? Hát nem. Mondtam neki, hogy bocsi, de ez engem nagyon zavar így, legyen szíves az ablakhoz menni! Nem fogjátok elhinni mit reagált erre! Úgy berágott, mint egy 5 éves kis óvodás, akitől elveszik a játékát, mert nem ette meg a spenótot. Látványosan duzzogott, a buszon elült mellőlünk, az utcán átment a másik oldalra. Mondanom se kell, rögtön realizáltam, hogy milyen igaz a mondás, nem minden az, aminek látszik. Lehet, hogy sokkal többet élt (itt most a pasikra, bulikra, drogokra, kalandokra gondolok) mint én, viszont ez idő alatt nem igazán sikerült felnőnie. Odamentem hozzá, mondtam neki, hogy szeretném megbeszélni vele. Kértem, fejezze be a haragoskodást, mert ennek így nincs értelme. Mondtam neki, hogy ha mindenáron az asztalnál akar cigizni, én odaviszem azt a nyamvadt asztalt az ablakhoz, és akkor örüljön, de ezt a cirkuszt ne csinálja. Bocsánatot kért, mondta hogy sok neki ez az új élet a sok szabállyal együtt. Megértettem, levontam a konzekvenciát.
Ma reggel a sporttal kapcsolatos megbeszéléssel kezdtünk. Minden héten részt veszünk majd a központban a gyerekek sport tevékenységeiben. Értsd ez alatt foci, kosár, tánc, boccia, és amit csak akarnak a gyerekek. Vannak köztük kerekes székes nehezen mozgók, és ügyesen önállóan tevékenykedők egyaránt. Sajnos róluk nem igen tudok képeket készíteni, mert azt kategorikusan megtiltották. Gyerekekről NEM! Rendben, megértettük. A megbeszélésen megint nagyon széleskörűen tájékoztattak minket. Elmondták a CP szempontjából a sport jelentőségét, illetve szóltak pár szót az egyéb kórformákról is. Nagyon jó érzés volt, mikor kezdték mondani, hogy van egy kórforma, mikor az állapot romlik. Áááá! DMP. Igen. Olyan jó volt végre egy kicsit tudni valamit, amit ők nem mondtak el. Itt mindenki nagyon felkészült elméletben és gyakorlatban egyaránt. Akivel most beszélgettünk „csak” egy tesitanár, mégis képben van a kórformákkal, és hogy kb. kitől mi várható el. Persze nem tudja olyan részletesen mint egy fizikoterapeuta, de már ez is nagyon szuper. Ezután ebéd. Mondanom sem kell ebéd közben ment a pofavágás a lányok részéről. Számomra érthetetlen, de mindegy. Azt gondolom, szerencsés vagyok, miután egész kisiskolás koromig menzás voltam, így tudom értékelni ha finomat tesznek elém. Nem vagyok válogatós, de ez nem azt jelenti hogy megeszek bármit. A mai ebéd pedig kifejezetten finom volt! Tele zöldségekkel, husival, rizzsel. Véleményem szerint ezt már csak azért is csinálják, nehogy úgy tűnjön, mintha megbékéltek volna. Sebaj.
Aggódtam, nehogy egy kalap alá vegyenek bennünket, így megkerestem Olgát, és elmondtam neki, legyen szíves külön választani minket, mert ők ketten görögül mindent megtárgyalnak, gerjesztik egymást, aztán ha kisütöttek valamit közlik velem. Tehát vagy egyetértek velük, vagy egyetértek. Sok választásom nincs. De nem értettem egyet, és mivel láttam hogy feléjük ezt nem tudom lekommunikálni, így megemlítettem Olgának. Megnyugtatott, hogy ő ezzel teljesen tisztában van, végül is ez a szakmája. Picit a háttérbe látni. Megnyugodtam.
Ma valamiért olyan fáradt voltam, hogy egy kávé sem tudott életet verni belém. Este 8kor már aludni fogok! Aztán vissza a farmra. Jött egy 80 fős óvodás csoport, akiknek workshop-ot tartottak, és mi igyekeztünk besegíteni. Majd kifestettük őket, illetve Mickey Mouse fejpántokat tűzgéltünk a fejükre. Édesek voltak. Folyton jöttek és beszéltek hozzánk, majd leesett állal, tágra nyílt szemekkel konstatálták, hogy mi nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Volt, aki azért megpróbálta még egyszer, hátha másodszorra megjavulunk, de nem jött be. Jót mulattunk.
Este jött Susett, ő a művészeti terapeuta, és megbeszéltük a fiatalokkal a farmon, hogy kidolgoztunk (mármint ők) egy projektet, és velük szeretnénk kivitelezni. Lesz benne Coimbra, Görögország, Magyarország, és kicsit mi is. Ehhez felhasználhatunk bármit. Hétről hétre más eszközökkel anyagokkal fogunk dolgozni, és a végén csinálunk belőle egy estés bemutatót. Tehát kis show is kell majd hozzá, de erről még nem beszéltek. Meglepetésemre nagyon örültek. Hasonló szituációkban én azt tapasztaltam, hogy a fiatalok nem szeretnek szerepelni, hárítják, ha valamit csinálni kell, aktívnak és kreatívnak lenni. Levontam a konzekvenciát, szeretnek minket! Ez már biztos. Igaz egy kukkot sem értünk egymás beszédéből (jelzem, ez csak idő kérdése, ugyanis ha ezt befejezem, megyek a portugál könyveimhez), mégis kezd kialakulni a MI érzés. Remélem a görög lányok is belátják, mennyi mindenről maradnak le a sok idétlenkedésük miatt!
