Hol is kezdjem...

Lóci hazament, majd egy nyugtalan éjszaka után reggel 7kor végre megcsörrent a telefon „hazaértem”. Lelki békém a helyére került, és ezzel nagyjából az álom is kipattant a szememből, szóval felkeltem és nekiálltam kitakarítani a lakást. Kedves barátnéim a másik szobában húzták a lóbőrt, nem akarok hazudni, de nagyjából délután 4ig. Kidugták az orrukat egy kis harapnivalóért, majd vissza.

Estére hivatalosak voltunk a portugál tanárunkhoz vacsorára. Kissé fáradtan magamra kaptam a farmerom, és egy egyszerű kis inget, mondván se kedvem se motivációm kiöltözni, és úgyis csak a lakásában leszünk. Ha láttátok a képeket, akkor már tudjátok, hogy nem teljesen így alakult az esténk. Odaértünk, és megismerkedtünk Vera baráti körével. Meginvitáltak miket egy kis házi készítésű sangriára, ami össze sem hasonlítható azzal, amit otthon a boltban lehet venni. Szamóca, felöntve egy kis vörös illetve portói borral, némi whisky, egy kis likőr, és gyümölcslé. Meg még ez-az, de csak ennyire emlékszem. Betették a hűtőbe, és 1 napig érlelték. Semmi más ízt nem érezni, csak a szamócáét. Viszont nem az íz a lényeg. Hanem az erő, ami belül van. Az viszont kicsit később mutatja ki a foga fehérét. Így a kis tudatlan csak issza, issza, mert hát nagyon finom, és nem is sejti...

Nem ragozom tovább becsípésünk történetét, a lényeg hogy hamar előkerült a gitár, és a két énekes pacsirta rázendített. Úgy kettő körül azért felfigyeltünk rá, hogy néhányan talán a környező házakban aludni szeretnének, így bentebb húzódtunk. Táncra perdültünk, aminek egyedül Vera cuki kis nyuszija Jack nem örült, mert a sok izgő mozgó láb láttán rémülten húzódott be a sarokba, és nagy lelógó füleivel még a szemét is eltakarta. Hajnal 3kor már kicsinek bizonyult a ház, így elindultunk szórakozó hely után nézni. Ja arról nem is beszélve, hogy a vacsora olyan sósra sikeredett, hogy mindenki nyakra főre húzta a sangriát, hogy elnyomja a szomjúságát.

Hajnal ki tudja hánykor megérkeztünk egy remek szórakozóhelyre, ahol 60-70-80-as évek slágereire roptuk mind ahányan csak voltunk. Énekeltünk, táncoltunk, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Ha jól emlékszem 8körül sikerült hazaérnünk, így talán érthető hogy vasárnap nem igen volt motivációnk bármit is csinálni.

Majd eltelt a következő hét is. Gyorsan, és észrevétlenül. Hétfőn és kedden a játszóházban dolgoztunk, kicsi csillagokat készítettünk papírból (a görögök) én pedig textilből. Nagyon megdicsértek, hogy milyen szépen, pontosan varrok. Másnap a vörös hajú is kedvet kapott a varráshoz, mondván a papírnyírás és ragasztás nem túl izgalmas, ő is inkább varrna. Hát sok sikerélményt szegény nem gyűjtött be, csak a „nao faz mal” (nem számít, nem baj) mondat hangzott el majdnem minden percben. És ami a napomat igazán megkoronázta, az egy nagy élmény. Van a központban egy féloldali bénult kislány, de nem súlyos az állapota, önállóan jár segédeszköz nélkül, illetve mindkét kezét ügyesen használja. Rozana-nak hívják. És gyönyörű. Kis néger kislány Guineából. Göndör kis fürtjei egy pillanat alatt elvarázsolják az embert. Szerintem meséltem már róla, ugyanis egy alkalommal vele voltam hidroterápián. Legnagyobb meglepetésemre megismert újra, sőt odajött hozzám, az ölembe ült. A rövid hajú rögtön odatelepedett Rozana mellé, és fejhangon elkezdett neki gügyögni. Addigra én felálltam már, és kicsit távolabb mentem, így tökéletesen láthattam a kislány szemében és arckifejezésében a következő kimondatlan gondolatokat: „te nekem gügyögsz? Azt hiszed, hogy majd ettől elolvadok?” Összeráncolta a szemöldökét, és odaszaladt hozzám. Őszintén szólva meglepődtem, mert az egy dolog hogy én odavagyok ezért a kislányért, de leírhatatlan jó érzés hogy ő is értem. Megfogta a kezem, és elkezdett kihúzni a teremből. Logopédiára kellett kísérni, és az óvónőt, akivel jött, elég határozottan elutasította. Így rám néztek, elmosolyodtak, és ezzel jelezték, ha téged akar, akkor nincs mese, kísérd el logopédiára. És elkísértem. Azt hiszem ez a pár perc bearanyozta a napomat.

Szerdán a farmon dolgoztunk, ugyanis készültünk gőzerővel a gyereknapra. Hatalmas 3méter szer 3 méteres vászonra nagy csigát rajzoltak (ez a pedagógiai farm logója) és Mayraval nekiálltunk festeni. Ő volt a nagy ecsetes, én a kicsi. Azt mondta, neki nincs türelme végigszöszmötölni a vonalak mentén, úgyhogy ő mint egy szobafestő-mázoló nekiállt, feltűrte az inge ujját, és kente, kente, egész nap csak kente. Én pedig mentem utána, és a vonaltól 1-2 centire, ahova nem mert nagy ecsettel menni, ott pontosan szépen kiegészítettem. A nagyfőnök felesége bejött, meglátta, és kikerekedtek a szemei. Azt mondta, máskor egy ilyet 3 napig festenek, és mi megcsináltuk 1 nap alatt, méghozzá gyönyörűen, pontosak a vonalak, nincs paca, nincs átfolyás. Büszkék voltunk magunkra, össze is csaptuk a tenyerünk.

Péntek. Aline, a fizioterapeuta meginvitált bennünket a nyaralójába, Nazaréba. Pénteken a meeting után hazarohantunk, gyors zuhany, hajmosás, csomag összekészítés, majd irány Nazaré. Vagyis előbb beugrottunk Aline testvéreihez. Ők 4-en testvérek, (kb 40-60 év között vannak, Aline a legfiatalabb) és nagyon érdekes, egyikük sem házas. Nagyon jó testvérek, mindenhová együtt mennek, óvják, féltik legidősebb testvérüket Maria Manuelát, aki az orvosok szerint nagyon beteg, sőt már gyakorlatilag 10 éve nem is él. Ezzel szemben nagyon is él, sőt aktív, kedves, mosolygós és szeretetreméltó. Megérkeztünk a házukba, ahol megvendégeltek minket egy kis hagyományos portugál vacsorára. Hozzá nem mást, mint egy 1985-ös évjáratú vörös portugál bort ittunk. Remélem mindenki tisztában van vele, hogy az 1985 az egyik legjobb évjárat. Abban az évben csupa szép, jó, és hasznos dolgok történtek, többek között világra jöttem. Nagy élmény volt ám olyan bort inni ami velem egy idős! És mindenki elismerően bólogatott (többek közt én a leginkább) hogy „hmmm nagyon jó választás”.

Estére leértünk a nyaralóba, ami egy új építésű társas ház első emeleti erkélyes kis lakása. Vagyis nem kicsi, ugyanis a 4 testvéré, így 2 szoba, egy nagy előszoba, 2 fürdő és egy konyha is kényelmesen elfér benne. Nagyon szép, igényes, és nem utolsó sorban 20 méterre van a tengerparttól. Nem is kellett sokat kéretni minket, este 10körül Alinék elmentek, mi pedig nekiálltunk felfedezni a falut. A falu végében van egy hatalmas szikla, talán ez az egyik sajátossága a helynek, és az a hang semmihez sem hasonlítható, amikor a 3-4 méteres hullámok sora megtörik a sziklán, és apró vízcseppekre hullva szét zuhan a mélybe. Csodálatos. Hát még milyen szép nappal. Régi, tradicionális kis házak, a tenger felé néző oldalon véges végig kis éttermek, kávézók, illetve boltocskák, ahol a helyi díszítésű emléktárgyak zömét lehet megvásárolni. Elvarázsolt. A parton halászok a hálójukat bontogatják. Egy kis placcon halat árulnak, másikon pici halakat szétnyitnak, megtisztítanak, és egy speciális hálóra akasztva kiteszik a napra száradni. Ezt így megszárítva (nyersen, vagyis itt a nap tényleg szinte képes megsütni) illetve otthon, főzéshez felhasználva lehet elfogyasztani. Ennek a városnak olyan kisugárzása van, hogy azt már mérni lehetne. Az emberek hihetetlen segítőkészek és barátságosak.

Na de az óceán. Eljött velünk Vera, és az ő kalauzolásával fedeztük fel a partot. Azt mondta, menjünk a szikla közelébe, mert ott kisebbek a hullámok. Azt is megtudtam, hogy 7 nagy hullám követi egymást, majd utána csend. És újabb 7, majd megint csend. És olyankor érdemes bemenni, mikor csend van, mert akkor messzebb be tudsz menni, és odabenn viszont nem sodor vissza olyan erősen a hullám. Hááát mit ne mondjak, tudtam hogy a víz az úr, de hogy ennyire? Horvátországban szinte egyáltalán nem voltak hullámok. Itt sokszor 2-3 méteresekkel küzdöttünk. Persze aki itt él, tudja melyik hullánál kell felugrani, melyiknél alábukni. Na nekem ez nem mindig sikerült. Sokszor előfordult, hogy ellenkezőleg ugrottam vagy merültem, és úgy elsodort, hogy hason csúsztam ki a homokba mindenki nagy vidámságára. Máskor meg a víz alatt pördültem 3-at 4-et, majd mire kiértem, a hajam egy punkéhoz erőteljesen hasonlított. Benne a sok homok, meg a só még meg is tartotta, szóval adtam okot a nevetésre, az biztos. Érdekes, hogy görögéknek van otthon tengerük, mégis olyan kevésszer merészkedtek be. Velünk ellentétben. Egész nap mást se csináltunk, csak vártuk a hullámot. Majd megtanítottak body-boardozni. Szédületes jó dolog. Ugyan deszkát nem vettünk hozzá, de szerintem anélkül is tuti. Megvárod a hullámot (ami olyan) és a kellő pillanatban felugrasz rá, és olyan testtartást veszel fel, mintha fejest akarnál ugrani, és hagyod, hogy felemeljen. A lábaddal tempózol, és a karodat feszesen előre tartod. Olyan szabadságfeelinget, amit ott a hullám tetején tapasztaltam, még nem éreztem soha. Hálás vagyok a sorsnak hogy eljuthattam ide, és megtapasztalhattam mindezt.

A gyerekek irtó mókásak. Állnak a vízben, kb térdig érőben, és várják a hullámot. Majd mikor megjön, sorra ugrálnak bele, és hagyják, hogy kisodorja őket. Mikor először megláttam, engem a frász kerülgetett, de Vera megnyugtatott, higgyem el, a vérükben van, ismerik az óceánt, nem lesz bajuk. A kisebbek kb ugyanúgy jártak mint én. Seggen csúszva sodródtak ki a homokba. Egyik másiknak a nap végére olyan piros volt a feneke mint egy pávián. De nagyon élvezték. Amit maximálisan meg tudok érteni!

Kagyló projekt.

Vera mondta, hogy akkor együk valami igazán portugál sajátosságot, kagylót. Mondtam, hogy én előtte még sosem ettem, így készüljön. Na megjött a kagyló szósszal, kenyérrel, borral sörrel...ami kell, és kezdődött a felfedezés. Nem tudom körülírni, hogy milyen. Pont olyan, mint a kagyló. De nem olyan nyálkás, mint az élő (amit én tapasztaltam) hanem kis picire összezsugorodik a főzéstől, és keményebb lesz. Kétfélét is ettünk, méghozzá (hatalmas biológiai ismereteimet úgyszintén megcsillantva) fehéret, aminek recés volt a háza széle, és feketét, aminek nem volt recés a háza széle. Remélem kimerítően körülírtam eme állatfaj pontos meghatározását.

Este megmostam a hajam, és elképesztő új élménnyel gazdagodtam. Mint már említettem, egész nap a vízben voltunk, én néha a víz alatt hemperegtem, néha hason sodródtam kifelé, persze mindezt kiengedett hajjal. És a víz elpárolgott a hajamból, de a „többi” nem. Szerintem még halat is találtam benne. De hogy sót vagy 2 kilót, az biztos. Levettem a fürdőruhám, és kiengedtem a még vizesen a nap végén összefogott hajam, és valami zajra lettem figyelmes. Lezúdult rólam a homok, egyenesen a fürdő csempéjére. A csuda tudja hogy került rám, belém ennyi homok, de egy egész teli lapáttal söpörtem össze. Aztán jött az igazi csuda. A só odaragadt a fejbőrömhöz, és nem volt elég samponnal dörzsölni a fejbőröm, ugyanis meg se mozdult. Egy tüske nélküli sündisznónak éreztem magam. Minden négyzet cm-en tele volt a fejbőröm sóval. Bebuktam a víz alá, gondoltam majd elolvad. Haha. Ez a só nem olvad kislány, lehet a magyar só olvad a vízben, ez a só nem. Szóval majdhogynem fájdalmas élménnyé alakult át a hajam megmosása, de végre tiszta lett, és nem éreztem magam halászhálónak.

Vasárnap ellátogattuk Obidus várába, ahol ittunk hagyományos portugál ginga-t (ez egy édes de erős likőr)  illetve megnéztünk egy-két különböző tengerpartot. Csodaszép volt. Este betértünk egy étterembe, ahol nem mást, mint tengeri kütyüket ettünk. Volt valami fekete, ami a sziklák falához tapadva él. Szét kellett pattintani, és kiszívni belőle a lakót. Na ez nem ízlett, és még a külseje sem volt valami vonzó számomra. Aztán ettünk garnéla rákot, azt a picit amit ugyancsak szét kell szerelni, de megéri, mert nagyon fincsi. Aztán hoztak kalapácsokat. Na ekkor elég nagy kérdőjelek lehettek a fejem felett, ugyanis mindenki jót mulatott rajtam. Aztán meghoztak valami rák félét, de én még az itteni nevét is elfelejtettem, (viszont van róla kép) és hozzá némi tengeri kütyükből és szószból álló krémet. Megmutatták, hogy le kell törni a lábát, majd szalvétába burkolni, és mehet a kalapálás. Egy spéci eszközzel (úgy éreztem magam, mint valami finom mechanikai műszerész) kikapartuk a finomságot belülről, és már lehetett is enni. Mennyei volt, remélem lesz még rá alkalmam, hogy máskor is egyek ilyet.

Hétfő

Minek után hajnal 2kor értünk haza, kissé váratlanul ért, hogy megcsörrent a telefonom ébresztője. Gyerek nap van, ébresztő, várnak a gyerekek. Pontosan 850 gyerek. És ez csak az első nap. Ajjjajjj. Kávé, reggeli, gyors ébresztő zuhany, és indulás. Először a kislabdákkal dugig töltött ugráló várban igazgattam a csoportokat, illetve az apró tappancsokra igyekeztem minél hatékonyabban feladni a márkásabbnál márkásabb ám annál nehezebben használható cipőket, szandálokat. Nagyon édik voltak. Imádom ezt a fajta tevékenységet. Sok kis mütyi szaladgál fel alá, nevetnek, kacagnak, izegnek, mozognak. Majd szóltak, hogy Margareta, az animátor kér, hogy menjek segítsek neki, mert nem bírja egyedül a játszó házat. Az lett a feladatom, hogy a gyerekeknek az arcocskájára festettem amit kértek. Olyan picurik voltak, sokszor helyhiánnyal küzdöttem. Kamiont kért, erre volt 3 négyzet cm hely a kis pofiján. „De hova kispofám? A kereke az orrod lesz!”

Szerintem nem kell ragozni, milyen jól éreztem magam. Ideális közeg. És hogy milyen itt a gyereknap? Volt a mi játszóházunk, a piciknek a labdás ugráló, hinták, ügyességi játékok, a lovardában karaokee, mesenézés, maskarába öltözés, popcorn készítés, nyaklánc készítés, „cowboy bika megülés” (nem tudom mi a neve, de van róla kép) és számtalan asztali játék.

Kedden közölte prof. Graca (a nagyfőnök felesége) hogy szüksége van rám, de a görögökről mélyen hallgatott. Majd később megtudtam, hogy „eltávolították” a folyton fapofa kinézetüket a gyerekek és a vidámság közeléből, így nekik a központban kerestek ezt-azt, hogy lefoglalják őket. Még az elején azt hittem ők a kiváltságosak, biztos valami lesz a központban, de később beszámoltak róla, hogy igazán csak papírt ragasztottak, és segítettek berendezni a játszószoba új bútorait. Ezzel szemben én, Mayra-val a lovarda belsejében felállított játszókomplexum arcfestő, maszkarába öltöztető részébe kerültem. Jött a sok kismanó, és mi csak festettünk, és öltöztettünk, de én még ennyit nem nevettem szerintem, mint ott akkor. A csapat szenzációs volt, és nagyon megköszönték a segítségünket. Remélem a gyerekek is nagyon jól érezték magukat.

Szerda

Reggel 6.15kor indultunk Lisszabonba, ugyanis EVS önkéntes szemináriumra voltunk hivatalosak. Ilyenkor összehívják az országukban tevékenykedő összes önkéntest, és különböző csapatépítő, illetve problémamegoldó feltáró játékokkal igyekeznek összekovácsolni a csapatot. 34-en voltunk, a következő országokból: német, osztrák, olasz, francia, spanyol, lett, finn, lengyel, török, és én az egy szem magyar.

Mikor megérkeztünk, mindenki bemutatkozott, és elmondta honnan jött, mit dolgozik itt, miről szól a projekt, amiben részt vesz. Mikor rám került a sor, mondtam, hogy találják ki honnan jöttem. A tippeket sorolnám: „Európa? – igen –Olaszország? –nem –Spanyol? –nem –Francia? –még mindig nem.- Akkor török vagy görög. –Na jó, ha szabad a gazda, akkor Magyarország.”

Mindenki egy kicsit meglepődött, volt aki hozzáfűzte, hogy de hát Magyarország nem is mediterrán térség. És hogy akkor hogy-hogy ilyen totál mediterrán vagyok? Mondtam, hogy így sikerült. De tetőtől talpig magyar vagyok.

Az osztrák lánnyal nagyon jóban lettem, de igazából mindenkivel sokat beszélgettem, jó kis csapat voltunk. Városnézésre nem volt idő, mert reggeltől estig mentek a programok, és este belecsaptunk a beszélgetésbe, ami hajnal 2-3-nál hamarabb sosem ért véget.

Miket csináltunk: mindenkinek ragasztottak egy papírt a hátára, majd a többieknek ki kellett találni egy személyt, aki hasonlít rád (kívül vagy a mentalitás, vagy a stílus.. bármi) majd beszélgetésbe kezdtünk, hogy megpróbáljuk kitalálni „ki vagyok én?” Velem nagyon kitolt ez a játék, mert én se a színészek, se az énekesek nevét nem tudom. Ha meghallok egy zenét, meg tudom mondani, hogy tetszik-e vagy se, de hogy ki az előadója, nagyon szégyenletes dolog, hogy ennyivel sem tisztelem meg az énekest, de lila gőzöm sincs. A csapból is folyó minden nap plakáton mosolygókat még csak-csak, de őket se teljes biztonsággal ismerem fel. A többiek ilyeneket kaptak: Eva Longoria, Sarah Jessica Parker, Robinson Cruso,(a vörös Scarlet Ohara) Janis Joplin, Candy-Candy, Olive (Popey felesége), Jackie Chan, a többire nem emlékszem. Én pedig: ennyit mondtak el róla: színésznő, híres, valami film második részében a főhős volt, egy kozmetikai cég arca is volt, nagyon szép,  a pasik nagyon odavannak érte...na pfff. Tudja a csuda. Ebbe a kategóriába igen sokan beférnek. Mondták, hogy nagyon hasonlít rám, hasonló karakterek vagyunk. Sokat ez sem segített. Aztán jött egy sugallat...és csak rákérdeztem: Eva Mendes? És bingó! Mondanom sem kell, hogy ha valaki azt mondja nekem, „de bolond vagy, az egy cipőmárka” én még azt is szó nélkül elhiszem. A nap végén felmentem a netre, és szépen lecsekkoltam ki is ez a hölgyemény. És tényleg szép! Jó érzés volt, hogy vele azonosítottak. Igyekeztem méltó képpen reprezentálni az országomat, elég sok rosszat gondolnak rólunk egyébként is, nem árt egy kicsit a mérleget a másik oldalra billenteni. Szóval jól viselkedtem.  Sok emberrel elérhetőséget cseréltünk, és ha minden olyan egyszerű lesz, mint ahogy elképzelem, akkor egy e-mailbe kerül majd, hogy mehessek nyaralni pár napra Európa számos országába. Reméljük így lesz.

Pénteken hazaértünk Coimbra-ba, majd fáradtan estünk be az ágyba.

A vörös hazament

Sokaknak említettem már, de az okokat még nem írtam le. Az első indok, amit nekünk elmondott, hogy beteg a nagypapája, daganatot találtak a gyomrában, és mivel 80 éves, nem vállalják az altatás és ezzel járó komplikációkat, szóval elsősorban miatta. Aztán kiderült, hogy egy barátnőjének most lesz az esküvője, illetve hogy az albérlet, ahol lakott, a lakótársa felmondta a bérleti szerződést, és mivel a bútorokat anno ő vette, illetve a többi holmija úgyszintén költöztetésre vár, sürgősen lépnie kell. A szülei egy szigeten laknak, ő pedig Athen-ban, így egyszerűbb neki hazamenni, és mindent egy kalap alatt elintézni. Kérdőjel számomra, hogy visszajön-e bár megvette a vissza jegyet, és itt hagyott egy csomó cuccot szóval úgy gondolom visszajön, de abban hogy 1 hét múlva, nem vagyok biztos.

Szombat

Vera vacsorára invitált minket, és most úgy készültünk, hogy készítünk desszertet meglepetésként. Biztosan sokan ismeritek, itt tágra nyílt szemmel nézték, hogy mi ez. Vanília puding, babapiskóta borban megfürdetve, illetve gyümölcs közé szórva. Nagyon nagy sikert arattam vele, el is fogyott mind egy szálig. Majd házilag caipirinha gyártásba kezdtünk, és sangria híján ezzel sikerült jókedvet varázsolni, illetve a gitárt a sarokból előcsalogatni. Majd elmentünk egy nagyon tradicionális helyre, (itt voltunk már egyszer, képeket is tettem fel anno) ahol minden szombaton fado-t, a portugálok melankólikus szerelmes dalait éneklik. Mindig 3-an gitároznak, és egy valaki énekel. Az asztalokon gyertya, a poharakban házi készítésű sangria, és kezdődhet a varázs. Otthon miért nincs ilyen? Ahol büszke lehetsz rá, hogy magyar vagy! Énekled a magyar dalokat, táncolsz, és jól érzed magad.

Ezután pedig „vamos dancar” elindultunk táncolni. Imádok Verával táncolni, és most velünk tartott a lakótársa Miriam is, aki hasonszőrűen lökött mint mi. Szerintem a képek majd tanúskodnak róla, hogy a jókedvet nem a szomszédból loptuk. Érdemes velük smink nélkül menni, mert a sok nevetéstől még a vízálló is megadja magát.

Úgy érzem zajlik körülöttem az élet, és ezt nagyon élvezem!!! Ha hazamegyek, úttörő leszek, és megmutatom, hogyan kell ezt csinálni! Eddigi életemben sokkal visszafogottabb, zárkózottabb voltam, de ez a mediterrán világ kinyitja szép lassan a bezárt kapukat! Remélem a kulcsok majd elvesznek, így ha hazamegyek sem záródom vissza.