Az eltelt idő

Nem írtam, és minden este úgy feküdtem le, „csak nehogy elfelejtsem azt a sok mindent, amit le szeretnék írni!” Gondolkodnom is kell, hogy hol kezdjem.

Múlt szombaton egyszer csak szembejött velem egy pici piac. Na jó nem jött, csak ott volt, és én megtaláltam. Aki ismer, (főleg az apukám) tudja milyen nagyon szeretek piacra járni. És itt, olyan IGAZI piac van. Kiabálnak az árusok, és nem csak úgy rendesen, ahogy a torkukon kifér, igazi profik módjára kihangosító szerkezettel (amilyen a rendőröknek is van – csak nem tudom a nevét-) Szóval elvarázsolódtam. Kicsit olyan otthonérzésem támadt. Mert ez nem a turistáknak van, hanem az itt élő embereknek. És ez alatt a fél év alatt én is itt élek, tehát nekem is van. Sikerült is kb 2 órát elcsámborognom, és beszereztem egy balerinás cipőt, ami bőr, és nem csúszik a talpa. Ehhez hozzá tartozik a sztori, hogy itt a járdák pici kövekből vannak kirakva (mindenhol) ami amellett, hogy nem egyenletes, még csúszik is mint a csuda. Szóval magas sarkúban, ha kitöröd a nyakad, szerintem még a biztosító sem fizet.  És nekem magas sarok se kellett, csupán a kis barna cipőmben igyekeztem a munkahelyre, mikor is úgy megcsúsztam, hogy minden ami a kezemben volt kb. 3 méteres körzetben landolt körülöttem. A térdemen levő kis kalács elköszönt a kabátjától, és így bicegtem tovább.

Vettem egy szép inget is, majd a buszt lekésve elindultam gyalog a többé-kevésbé vadregényes tájon. Majd másfél órát sétáltam, de mivel az időjárás kegyes volt hozzám, egy pillanatig sem bántam. Hazaértem kb 13 órára, mikor is kedvenc szobatársam kikelve az ágyból elszürkült fejjel közölte velem, hogy milyen rossz idő van, nincs kedve kimozdulni se, de itthon se akar maradni. Na bumm. Igazodjon el rajta a gereblye, nekem nem megy.

Este elmentünk a városba sétálni. Majd találtunk egy helyet ahonnan nagyon jó kis muzsika szűrődött ki. Sikeresen eltáncolgattunk kb. hajnal fél 6ig, mikor is észrevettük, hogy olyan sokan vagyunk, hogy a táncolást leginkább a heringek mocorgásához hasonlítanám a halászhálóban. Így hazamentünk, aludtunk.

Még egy vicces dolog történt. Kiderült, hogy rossz szobába tettek minket. Mi nyugodtan internetezünk az ágyon ülve, mikor is bejön egy kb. 20 éves fiú (értelmi sérült, de nagyon jól lehet vele kommunikálni, kedves, segítőkész, érdeklődő). És meglátja, hogy a szobájában vagyunk. Majd elindulnánk a földszintre megoldani a problémát, mire elindul utánunk és nagyon kedvesen magyarázza, hogy neki nem baj, ő szívesen lát minket, és biztosított, hogy nem probléma, alhatunk ott mi is nyugodtan. Mindenki olyan jót mulatott. Olyan, mint egy óriás bébi. Nagyon vicces volt, ahogy hevesen próbálta meggyőzni a segítőket, hogy „nem, nem baj! Én csendben leszek! Nem zavarom a lányokat! Elférünk!”

Átmentünk másik szobába, ő meg szépen lefeküdt aludni 9kor.