A nyaralás

A bennfentesek már előre tudták újabb eltűnésem okát, de most akkor megosztom mindenkivel. Kijött hozzám a kedvesem (Bujdosó László, nekem csak Lóca) egy kurta kis hétre, és igyekeztünk minden pillanatot kihasználva értelmesen és boldogan eltölteni a rendelkezésre álló időt. A képeket már feltettem tegnap, úgyhogy azok alapján szépen sorba követhető a történetünk.

2009. május 15. A két görög lánnyal elindultunk Lisszabonba, ugyanis ők kitalálták, hogy kössük össze a kellemest a hasznossal. Ha én úgyis megyek, akkor miért ne tartanának velem, és beiktattak maguknak egy 3 napos kiruccanást városnézéssel illetve egy számomra vad idegen nevű banda koncertjét. Megvettük a vonatjegyet és irány az ismeretlen. 2 óra 20 perc után megérkeztünk a Lisboa – Sta.- Apolónia végállomásra. Megpróbáltuk felfedezni merre van a turista információ, de Murphy bácsi természetesen dolgozott, mint mindig, és a vasútállomáson működő iroda PONT MA zárva van. A másik a város közepén van messze az épület dzsungel kellős közepén. Sebaj, elővettük a felfedező énünket, és irány a metró. Egy negyed órás metró jegy vásárlás (megjegyzendő, hogy a görög lányok ebben sem valami jók. A probléma megoldó készségük egy 2 éves normál intelligenciájú KISFIÚ szintjén van) Ezzel nem a kisfiúkat szeretném megbántani, csak köztudott TÉNY, hogy a kislányok nagyobb százalékának jobb a megoldó készsége (na nem csak ebben az életkorban). Végre kezünkben a jegy. A mágneskártyás leolvasás után szétnyíltak a kapuk (itt nem tudsz bliccelni, mert embermagasságú plexit ajtók vannak a kapuk mögött, és minden állomáson működik kontroll szervezet, akik azt nézik, megpróbálod-e nekifutásból 10 kilós hátizsákkal (olyan Forest Gump-os nekiindulással átdobni magad a „kerítésen”). Szóval jó. És nem kell hozzá mozgólépcsőnként 15 idióta türelmetlen tiszteletlen (tisztelet a kivétel kicsiny százaléknak) ellenőr. Beszálltunk, elindultunk, JUHÉÉÉ utazunk! És csak mi vagyunk, nekünk kell felfedezni. Szerencsre apukámtól örököltem a jól működő tájékozódó képességemet, mert a két balkáni tejbe tök mellett elkél. Még a végén valahogy Szerbiában bukkantunk volna fel, ha nem vagyok résen. Szó mi szó, sikeresen vettük az akadályokat, majd elindultunk nekik szállást nézni, illetve valami harapnivalót keríteni. Találtunk ezt is, azt is, sőt az utóbbi olyan jól sikerült, hogy egy vicces kedvű pincérről kiderült, 6évig élt Görögországban, és ezen megindulva meginvitált minket egy „olcsóbb költségvetésű” vacsira, csak hogy maradjunk. Azt mondta, amiért ilyen kicsi a világ, és mi nem zsíros pénztárcájú ide látogatók vagyunk, 10 euró lesz fejenként az ár, de ebben benne van: előétel, egy tál főétel, egy üveg bor vagy üdítő, desszert, és kávé. Nagyon jól hangzott (főleg ahhoz képest, hogy előtte láttuk az árakat).  Időközben odaszegődött hozzánk egy nagyon szép afrikai lány gitárral a kezében, és énekelni kezdett. Szuperjó hangulat volt finom vacsorával és hangulatos zenei körítéssel. Ezután 11 óra tájában elindultam EGYEDÜL a repülőtérre. Még délután megérdeklődtem a tourinform irodában, honnan és milyen busz megy, ugyanis inkább várok 1 órát, de nem taxizom, ha nem muszáj. Van szám, majd kérdezek ha eltévedtem, és érzésnek sem utolsó, hogy egyedül helyt állni egy idegen városban. Szerencsés megérkezésem után szomorúan láttam a kijelző táblán, hogy a gép majd 1 órát késik. Sebaj. Mp3 lejátszó feltöltve, Portugália útikönyv a hátizsákban, nem fogok unatkozni. És egyszer csak, végre megpillantottam, ahogy kifelé battyog a bőröndjével, a sok szöszi osztrák között a jól ismert baseball sapijában. Hát én úgy a nyakába ugrottam! És olyan jó volt!!! Végre 3 hónap után nem csak skypon látni az arcát, hanem úgy igaziból! Leírhatatlan.

Az éjszakát egy magyar lány és portugál párja lakásában töltöttük, akikkel ezen az éjjelen találkoztam életemben először. Ez is fura, hogy otthon ilyet sosem csinálnék, szerintem kezdem ledobálni a saját korlátaimat, és felülkerekedek a félelmeimen. Talán ezt hívják úgy, hogy ÉLET? Lehet. Nem tudom, de élvezem nagyon. 11 óra körül elindultunk Coimbra-ba, és bevásárlással egybekötve három óra körül meg is érkeztünk a farmra. Nem sokat tollászkodtunk, ugyanis programunk volt. Azt mondtam Lócinak, egy pub-ba megyünk, ahol egy helyi banda lép fel, és szeretném neki megmutatni. Bementünk a városközpontba, és szerencsére még akkor se jött rá, hogy hova megyünk, amikor a biztonsági kapun a mellettünk sodródó embertömeg nyakában mindenhol Academica feliratú szurkolói sál volt. Aztán ahogy felértünk a csarnokba, én a wc-t kerestem, mire a két lelátó közötti feljárón keresztül megpillantotta a focipálya ellenkező oldali szurkoló táborát, és meghallotta a tömeg kántálását. Azt az arcot nagyon szerettem volna lefényképezni. Csak abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem koncerten, hanem focimeccsen vagyunk. Na innentől nem kerestük tovább a wc-t, egyenes egy irányú mozgásba kezdtünk a helyünk felé. Leültünk és végigszurkoltuk a mérkőzést. Erről sajnos nem tudok behatóbban írni, azt gondolom, elég rossz sport riporter lenne belőlem, ugyanis azon kívül, hogy örülök ha gólt rúg valaki, számomra ez nem több mint fejtörés, hogy „uhh most jól felrúgták, vajon leszakadtak a golyói vagy sem, esetleg eltört a sípcsontja? Ja és Lóci kedvence: számomra felfoghatatlan, miért gyártanak világos színű mezeket. Egy kész harakiri, mikor a vakítóan hófehér mezében csak úgy elvetődik és 3 méteren keresztül a FÜVÖN csúszik! Mutassák meg nekem azt a Wanish intelligens white-ot, ami azt kimossa! Mert akkor olyan nekem is kell. Na de focimeccsnek vége, irány tovább a folyópart. Egy nagyon hangulatos pub-ba tértünk be, ahol minden szombaton éjjel különböző zenekarok lépnek fel. Aznap a 70-es, 80-as évek stílusába kalauzolt bennünket az együttes, és néhány sör és portói bor társaságában végigmulattuk az éjszakát. Nagyon jól éreztem magam, és szerintem az elmúlt közel 8 év alatt, mióta Lócával megismerkedtem ez volt az első alkalom, hogy kettesben mentünk bulizni, és a szórakozó helyen se futottunk bele ismerősök hadába. Jó volt megtapasztalni, hogy nekünk ez is jól megy. Kellemesen elfáradva taxiba csaptuk magunkat és irány a Farm.

Vasárnap délelőtt pedig irány Figueira de Foz, a tengerpart. Lócinak azt mondtam, hogy egy alsó kategóriás diákszállóra megyünk (mert egyébként ha nem vagy milliomos, másról ne is nagyon álmodozz errefelé). És ez volt a következő meglepim. Ugyanis Maria Piedade, aki a magyar csoportot koordinálta (rajta van több képen is) felajánlotta, vagyis jobban mondva a lelkemre kötötte, hogy nehogy ócska diákszállóra menjünk, amikor neki nyaralója van a tengerparton. Szóval sejthetitek milyen jó sorunk volt! Az első két nap semmi mással nem telt, csak beach meghódítással, illetve relax, relax, relax. Lehet irigykedni! Nagyon jó sorunk volt. Hétfőn este visszajöttünk Coimbra-ba, a farmra. Megköszöntük Maria-nak a szállást, és körbevezettem Lócit a farmon. Megnéztük az állatokat, és a gyümölcsöst.

Kedden délelőtt, ,miután jól kialudtuk magunkat, lementünk az itteni beach-re, a folyó mellé. És képzeljétek mit találtunk!!! Mini milk fagyit! Amit régen annyira szerettem  (és Lóci is), szóval nagy örömünkben gyorsan el is nyaltunk egyet. Majd miután az égiek nagyon kegyesek voltak hozzánk, és csodaszép időnk volt, belevetettük magunkat a folyó megtapasztalásába. Elég vizes volt, és még mindig elég kavicsos az alja, de ami nagy változás, hogy a partjáról a nagy köveket mind elhordták. Csak a pici sóderszerű lábmasszírozók maradtak. Este hazamentünk, és szerdán se telt sokkal „rosszabbul” a sorunk.

Csütörtök reggel elindultunk megkeresni a busz állomást, majd nekivágtunk újra Lisszabonnak. Kisebb fajta városfelfedező túra után megtaláltuk az óceanáriumot. Nem biztos, hogy így kell írni, de érti mindenki mire gondolok. Azt hiszem, Európa legnagyobb tengeri élővilág mustrája van itt Lisszabonban. Bemutatja az óceánok, és a különböző éghajlatú földrészek vízi élővilágát, méghozzá csodaszép környezetben. Sajnos a képek nem lettek túl jók, mert nem szabadott vakut használni, és odabenn elég sötét volt. Azért igyekeztünk. Én nagyon örültem, hogy eljutottunk ide, Lócinak nagy álma volt, én pedig kellemesen csalódtam. Érdekes volt, és látványos. És szerencsére ő tudta mi micsoda. Számomra kimerült annyiban: kis hal, nagy hal, kerek, szögletes, kockafejű, na ez egy polip, ez meg itt a medúza. J Na jó a bohóchalat felismertem.

Ahogy végigsétáltuk, megéheztünk, és beültünk egy hangulatos kis helyre ebéd-vacsorázni. Finomat ettünk, jól laktunk, majd irány a vasútállomás. A csomag megőrzőről még nem is meséltem. A nagy bőrönddel nem akartunk végig bohóckodni a fél városon, így az állomáson kitudakoltuk merre van, és miután nagy nehezen értelmeztük a használatát, betettük a bőröndöt és útnak indultunk. De csak ezután jött a vicces része. Leírom, hogy működik: beteszed a táskád egy szekrénybe, majd ráfordítod a kallantyút, ezután bedobsz 2 eurót, és a gép lezárja a szekrényt, és kapsz egy számkódot papíron. Mikor visszajössz, beütöd a kódot, kiírja hogy az idő arányában mennyit kell még bedobnod, majd ha kiegyenlítetted a számlát, nyílik az ajtó, és voálá. Na nem így történt. Persze hogy nem nyílt, sehol senki, és értetlenül álltunk a zárt ajtó előtt. Aztán bejött egy bácsi és nagyon csúnyán összeráncolt szemöldökkel elkezdte nekem a nagylitániát (kissé emelkedett hangon) hogy fizessek, majd utána nyílik. „De hát fizettem te szerencsétlen! Nem érted? Eszem ágában sincs még egyszer!!!” Aztán egyszer csak a gép visszadobta a pénzünket, így kezdtük előröl a műveletet. Csiribí-csiribá....kinyílt. Boldogság! Ezt is megoldottuk!

Este 21.39kor Lóci feltett engem a vonatra, ugyanis azt mondta, nem engedi hogy egyedül maradjak Lisszabonba miután ő felült a repcsire. Így mielőtt elvonatoztam, megkerestük a taxi állomást, kitudtuk mennyibe kerül, és így én is nyugodtabban szálltam fel.

Nagyon hiányzik, már most, nem is akarok belegondolni, hogy hátra van még 3 hónap. Nagyon szeretek itt lenni, élvezem, és jól érzem magam, de azért nehéz. Ha valaki vár otthon, úgy nehéz. De boldog vagyok, hogy 2009-ben ilyen szuper és tartalmas nyaralás jutott nekünk. Szerencsés vagyok, ez biztos. És talán optimista is. Hittem benne hogy sikerül, és már miért ne sikerült volna!

Hétfőtől kezdetét veszi újra a munka, visszazökkenek a „régi” kerékvágásba, és várom a leveleiteket, üzeneteket!

Puszi mindenkinek!