Tegnap egy kicsit kalandos napunk volt. Mivel a farmon nincs senki hétvégén, így kénytelenek vagyunk bejönni a kp-ba ebédelni/vacsorázni. Ezzel nem is lenne baj, csak ugye a már említett buszok. Jönnek és mennek, de hogy mikor és pontosan hogyan, azt még a helyiek is csak széles vigyorral, és nagyra tárt karokkal találgatják. Szóval elindultunk vacsorázni a régi szállásra, ami a város központban van (ez nem az a központ ahol dolgozunk, ez a szállás - gyerekeknek). Megnéztük, hogy kb mikor jön a busz, és kimentünk. Szuper. Az eső szemerkél, fúj a szél, de busz az nincs. Erre megáll egy kedves ember autóval mellettünk, (APCC-s dolgozó lehet, mert a farmról jött ki) és mondja nekünk, -természetesen portugálul- "niente busz, perche strájk!" Nagyszerű! Sztrájk van! Pont ma, pont mikor semmi más módon nem tudunk eljutni a kp-ba. De emberünk kedves volt, mert ugye portugál, és mint olyan illik kedvesnek lennie (ha már ennyit mondtam, ez a minimum hogy nem hagy ott minket az út szélén :-) )És nem hagyott. Elvitt a plaza Republica-ra. Onnan gyalog 5 perc. Szuper finom vacsi, egy kis játék Paulinho-val, majd irány a sarki kis Pub (egy hely, amit nálunk kocsmának hívnak, de ez itt nem az. Fiatalok találkozó helye, focimeccs nézés, sörözés, kávézás, beszélgetés, néha egy kis tánc is belefér...főleg nyáron az utcán) Vártuk a többi önkéntest, akik portugálok, de az egyetem mellett dolgoznak, és természetesen élik s fiatalok nem mindennapi életét itt Coimbra-ban. Megérkeztek, majd irány az éjszaka. Itt rgész más minden. Nem láttam puccosan cici kidobósan felöltözött (vagyis kivetkőzött) lányokat, bár van egy fajta stílusuk, de semmiképp nem a ki a cicit, és olyan rövid szoknyát, hogy lehajolni se lehessen. Szolíd smink, egy klassz fülbevaló, vagy sál, és kb. hétköznapi öltözet. Persze lehet hogy vannak helyek ahol ez másképp van, itt így volt.
Megkóstoltam (életemben először) a portói bort. Ajánlom mindenkinek, aki nem szeretne sokat költeni, és hamar szeretné érezni a nagy felfedezést, -bizony forog a Föld-. Édes (nagyon-nagyon finom, zamatos, és bivaly erős).
Ekkor jött a java. Hazakeveredtünk (taxival), minek után a busz akkor se jön, amikor jönnie kellene, tehát nem sok esélyt adtunk neki, hogy reggel 6-kor majd beállít, és készségesen hazafuvaroz. Szóval 6 euro, go home. Ahha. Most esik a fene seggre. Valaki bezárta a nagykaput. (ez nem vicces, ugyanis kb 3 méter magas, és mellette a betonfal is kb.2m.) A farm megközelítőleg 100 hektár, szóval a kísérletezést, hogy körbesétáljuk, és keresünk egy nyitva maradt kaput, gyorsan sutba vágtuk. A csajok rám néztek, összevigyorogtak, majd tartották a bakot. Wow! Már csak ez hiányzott. De mindegy. Valahogy be kell jutni. Szóval nekiveselkedtem, és átmásztam a falon, majd ugrás le, és irány az apartman.Úgy kellett nevetnünk ezen az egészen, hogy beestünk (véletlen, és nem az alkohol miatt) egy illatozó fűszerszagú bokorba. Kihúztam Katerinát, erre felébredtek a kutyák (be vannak zárva karánba), ugatni kezdtek, majd felébredtek a madarak (tyukok, papagályok, és aztán az összes állat. A nap is elkezdett felkelni, szóval nem volt egyszerű nap. De jelentem egy önkéntes (egy magyar meg főleg) bátor, és erős és okos és átmászik még a betonfalon is :-)
Ma reggel 10-re mentünk be a központba, úgyhogy nem kellett elsietnünk a felkelést. Ennek ellenére majdnem sikerült lekésni az egyetlen buszt, ami 9 és 10 között jár errefelé. Mint már említettem, kint lakunk a farmon, ami leginkább egy haciendára emlékeztet. Erre felé sok ilyen van, csak egyik sem olyan nagy, mint a „miénk”. Reggel madárcsicsergésre, kakaskukorékolásra, és birka bee-getésre ébredünk. Szerintem sokkal jobb, mint városi forgalom zajára. Felkelünk, reggelizünk (este Manuela, mindenki „nagyija” készít nekünk csomagot) majd indulás a központba. Olga már várt ránk (Ő a koordinátorunk). Megbeszéltük mire van szükségünk az apartmanban (száraz étel, tisztítószerek stb.) majd ő elindult ezeket megtárgyalni az egyel magasabb beosztású főnökhöz. Eközben megtörtént a csoda. Életemben először használtam sikeresen a wi-fi-t a gépemen (vezeték nélküli internet). Mindenfajta beállítást félig angol, félig portugál utasítás szerint csináltam, és magam sem értem hogyan, de egyszer csak működött.
Apropó portugál szavak. Mivel az aktív nyelvórák csak jövő héten kezdődnek, mi nem tétlenkedünk. Állunk a buszmegállóban, és kérdezünk. Azt már meg tudjuk kérdezni portugálul, hogy mi ez? Hogy mondjátok portugálul, és mutogatunk. Ők meg (boldog –boldogtalan) vigyorogva mondja a szavakat. Nagyszerű. A központban a cuki kis értelmi fogyatékos tanítja nekünk a gyümölcsök neveit, egy másik (beszédhibás) kislány a színeket. Az étkezőben a konyhás kommentálja portugálul, hogy mit is eszünk, és addig nem adja oda a tányért, amíg 1szer legalább el nem ismétled. De ugyanez megy este vacsinál is. Mutogatunk, ők kórusban mondják. Ebben csak az a szép, hogy ez a nyelv nem olyan, mint pl. az angol vagy a magyar, hogy érted hol a szó eleje és hol a vége, hanem hangsúlyos és hangsúlytalan (elnyelt szóvégeket) hallasz. Nahh ezt próbáld utánozni! A boltban is nagyon szívélyesek velünk. Rögtön előkerítik az illetékes angolul beszélőt, vagy ha senki nincs, rajzolnak. Nagyon vicces, ugyanakkor hihetetlen jó érzés.
Ma voltunk a Dolce Vita nevű komplexumban, ahol a legfelső szinten lehet internetezni. (vezeték nélkül) Nekem sajna nem jött össze, szerintem a tűzfalam védi az ilyen jellegű kamikaze akcióktól magát, de azt a megmozdulást, amit miattam kerítettek, azt komolyan látni kellett volna. Majd hogy nem a vezérigazgató jött ki, hogy magyarázza, mit hogyan csináljak, próbáljak beállítani. A végén még ők kértek elnézést, hogy nem sikerült. A legjobb az volt, mikor elkezdték olvasni a magyar figyelmeztetéseket a gépemen (portugál akcentussal) és nagyon okos fejet vágtak hozzá. Jah és azt hiszik, hogy én majd mindezt le tudom fordítani. Valamennyire mondjuk elmondtam mit ír ki a gép, de kb. 2 napja még annak is örültem, ha megértették, hogy „szeretnék venni egy palack ásványvizet, várjatok meg!” Most meg rendszerüzeneteket kellene kommentálnom angol/portugál verzióban.
Nézelődés után visszamentünk a farmra, és épp időben értünk a vacsihoz. Mindenhez eszünk zöld salátát, amit nem mellesleg „fász”-nak ejtenek (gőzöm sincs hogyan kell írni) A sofőr, aki visz minket ide-oda le van döbbenve, hogy hétfőn jöttünk, és csütörtökön már megkérdezzük tőle portugálul, hogy hogy van, és mondjuk hogy köszönöm/szívesen stb.
Nagyon élvezem! Itt nem tudja rosszul érezni magát az ember! Nem hagyják! Gyönyörű hely, tele pálmafákkal és narancsligetekkel, és persze a már sokszor említett portugál emberekkel.
Remélem ilyen lesz a köv. fél év is, és akkor örök emlék marad, ebben biztos vagyok.
Reggelivel vártak minket az APCC régi épületében, ahonnan ma fogunk kiköltözni. Ez ugyanis a gyerekek szállása, itt nem maradunk. Reggeli után elindultunk várost felfedezni, internetezni, és Vodafone kártyát vadászni (ittenit). 12 után visszasiettünk a szállásra ebédelni, majd azután végre elmentünk az APCC központba. Hát kedves szomatós társaim! Kutyafüle a mi intézményrendszerünk az ittenihez képest. Olyan gyönyörű és felszerelt! De mindez semmi, mert ami az igazi gazdagságát adja, hogy mindenki igazán tényleg nagyon kedves. Figyelnek egymásra, meghallgatnak, szánnak rád időt. Nem rohannak, és nem csak a saját dolgaikkal foglalkoznak. Hihetetlen.
Ezután jött csak a hab azon a bizonyos tortán! Megérkeztünk (bőröndökkel együtt) a szervezet farmjára. Amint lesz képem felteszem, mert ez nem semmi. Maga a paradicsom!!! Kanyargós kis utcácskák, mellette végig narancs és citromfák. Különféle sérült fiatal felnőttek laknak itt hét közben, és termesztik a különféle zöldségeket, gyümölcsöket, gabonákat, illetve gondozzák az állatokat. A halat frissen hozzák a tengerpartról, és mindebből főznek ők (a fiatalok) az egész APCC számára. Nem is akárhogy. Nagyon finom, ízletes, számomra ismeretlen ízek. Az apartman nagyon szép, újépítésű, tiszta és barátságos. Esténként együtt vacsizunk a farm lakóival, akik annak ellenére hogy nem tudnak angolul, nagyon kedvesen elkommunikálnak velünk. Van egy fiú, aki egy ici-picit érti a nyelvet, ő tolmácsol, ha másképp nagyon nem megy. Már megtanultunk egy csomó portugál szót, de komolyan nagyon viccesek, mert 2 ember nem mondja ugyanúgy a szavakat. :-) De sebaj!
Minden félelmem alaptalannak bizonyult, mert a 21kg-os bőröndömre rá se hederítettek, a gépre meg akár egy nagy lopótököt is felvihettem volna, senki nem nézte mi van (vagyis mekkora) a kezemben. Tudni illik csak az egyik batyum önmagában több volt, mint 9kiló. A lényeg hogy minden simán ment. Elköszöntem mindenkitől és nekivágtam a nagy útnak. Becsekkoltam, átvilágítottak csomagostul, aztán egy kis várakozás a tax free részlegen, ahol nem mellesleg minden mocsok drága, de várakozni végül is jó kis hely. Majd 16.35-kor megkezdődött a beszállítás. Elfoglaltam a helyem, (természetesen az ablak mellett) viszont ha már nagy a mellényem, azt is el kell mondjam, hogy nagyjából csak a szárnyat láttam. Mert ugyan megkérdezte a nő akinél becsekkoltam, hogy ablak mellé-e vagy folyosó mellé, de azt nem kérdezte akarok-e látni valamit. De minek után olyan tejföl fehér volt minden, hogy semmit nem láttam, így nem aggályoskodtam. Felszállás, leszállás, München-ben kóválygás, hol van az a Gate G04? Millió sok bazár, kacat-bolt, közben néhol beiktatva egy-egy kapu (gate). Nahh megtaláltam. Várakozás, beszállás, felszállás, repülési magasság, vacsora. Azt hittem 21.45-kor leszállok. Erre nálam 21.55, és még semmi. Gyanús... Aztán kiderült, hogy azt az 1 órát, amivel hamarabb vannak itt Portugáliában, mi a levegőben kóricáltuk el. Én már azt hittem kiugrok a székemből úgy elgémberedtem, de aztán egyszer csak lekapcsolták a villanyt a gépen, és elkezdtünk landolni. Meseszép Lisszabon felülről. Leszállás, majd némi kis feszültség, vajon a csomagom is ezt a gépet választotta, vagy az is lehet, hogy megcsalt és Kuala Lumpurba igyekszik napozni. DE NEEEM!!! Semmi probléma. Megvan a bőrönd.
Olga (koordinátor) is megérkezett, majd bevártuk a görög csajokat, akik 00.25-kor landoltak. Athina és Katherina. Jófejek, bár nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni.
Utolsó itthon töltött nap! Elköszöntem életem szerelmétől, és a pusztán 20 kilós bőröndömmel, illetve az említést sem érdemlő (9,5 kg-os) kézipoggyászommal felültem a vonatra, és egy győri átszállással abszolváltam a pestig tartó utat.
Búcsúpusziért beugrottam még a két királyfimhoz (keresztfiaim, akik nem mellesleg a legszebb, legokosabb és legjobbfej 5 évesek ezen a bolygón). Majd mindenkinek búcsú puszi...aki számít (akihez esetleg nem jutottam el, annak innen köldök nagy puszit!!!)
Holnapi teendők: Tourinform keresése, angol nyelvű Magyarország kiskönyv beszerzése...majd valamikor 2kor indulás a reptérre. Mindenki szurkoljon, hogy ne kössenek belém a 2 db nem megadott méretű (súlyú) kézipoggyász miatt.
Azt hiszem túlbecsültem magam. Még gyakorlatilag SEMMI nincs a bőröndömben, és máris 22,9kg :-( Most mi legyen? Járjak mezítláb, vagy bízzam magam az időjárás isteneire, és a meleg holmikat dobjam ki belőle? Huh... Ez így nehéz! Ha belegondolok, hogy se cipő, se pipere se SEMMI RUHÁN KÍVÜL NINCS BENNE!!! áááááááááááááááá
Már nagyon izgatott vagyok. Hétfőn délután 16.55-kor indulok. Már majdnem mindent elintéztem, ami kell a kintléthez. Kicsit olyan mintha nem is velem történne ez az egész. A kinti koordinátorom is visszaírt, szóval nem kamu a dolog :-)
Münchenben kell átszállnom, ettől azért tartok kicsit. Holnap még szaunázunk egyet Lócával (nagyon fog hiányozni nekem), aztán jöhet a bőröndpróba.
