Július

Elkezdődött. A visszaszámlálás még kicsit messze van, de a nyárba belecsaptunk rendesen. Minden nap azzal térek nyugovóra, hogy „holnap majd megírom a blogot, mert el fogom felejteni”, de ahogy álomra hajtom a fejem, onnan szinte kezdetét veszi a következő nap, és azon kapom magam, hogy megint késő éjjel van, és én megint nem írtam semmit, eltelt a nap, és a fejem újra a párnával találkozik. Igyekeztem észben tartani a történéseket, de annyi minden volt az elmúlt hónapban, hogy könyvet lehetne írni belőle.

Az első héten egy csoporttal ellátogattunk a Forumba. Ez egy hatalmas pláza (mint otthon a WestEnd) csak sokkal kényelmesebb benne közlekedni, ugyanis akadálymentesített. A program hihetetlenül izgalmas volt, Mc’Donalds. Na bumm! Nesze neked egészséges életmód, de ha egyszer ezt szeretik, akkor mit tehet az ember. Az ebéd előtt szabadon garázdálkodás volt (ugyanis én a felnőtt csoporttal mentem) és ők igazán képesek arra, hogy eldöntsék mit is szeretnének. Ha segítségre van szükségük, tudják hol találhatnak meg. José-val elmentünk abba a könyvesboltba, ahol szomatós könyveket (vagyis fizioterapeuta) lehet kapni, de két dolog is gyorsan visszatántorított a vásárlástól. Az egyik hogy elképesztően drága (mint otthon) és olyan súlyt jelentett volna a már amúgy is túlsúlyos bőröndömnek, hogy jobbnak láttam vissza tenni a polcra őket.

Paolo-val cd-ket nézegettünk, majd meg akart győzni róla, hogy milyen élvezhető a punk-rock, de bánatára nem voltam elég nyitott erre a témára.

Náluk sokkal elfogadottabb hogy sérült emberek mászkálnak az utcán, de az láthatóan letaglózta őket, hogy mit keresek én egy súlyos mozgássérült férfi mellett. Bejött velem a ruhaboltba, majd készségesen megvárta, míg végignézek ezt-azt, és ha valami neki tetszőt látott, nem restellett levenni (lábbal) a polcról, és addig erősködni, míg fel nem próbáltam. A cipőboltban is ugyanígy jártunk. A bejárattal szemben lévő ülőkét pillanatok alatt arrébb rendeztem, így ő is be tudott jönni velem (nehogy azt higgyétek, hogy én kényszerítettem, hogy jöjjön velem, szabad program volt mindenkinek, és önálló felnőtt férfi, nyugodtan elmehetett volna, de mivel közben végig beszélgettünk, azt mondta szívesen nézelődik velem). Úgy gondolom neki ez is újdonság, hogy kimozdulhat a megszokott helyéről. És minden szégyenérzet nélkül shoppingolhat egy fiatal lánnyal. Megmondom őszintén, a kezdetek kezdetén volt bennem egy belső feszültség, mit gondolnak mások, mit érezhet az a sérült ember akivel vagyok, mit gondolok – érzek én. Zavarban voltam, és nem tudtam természetesen kezelni a helyzetet, de mára ez teljesen elmúlt. Olyan nyugodtan és őszintén jókedvvel sétálgattam a kerekes székes barátom mellett, mintha mindig is az életem része lett volna. Jó érzés! Ez olyan amit nem lehet megtanulni. Amolyan tűzkeresztség. És biztos vagyok benne, hogy ez mindenkiben megvan, de az álarcot sajnos mind viseljük, és most érzem hogy milyen szerencsés vagyok, hogy rájöttem hogyan tudom lecsatolni azt.

Felmentünk az emeletre, és kezdetét vette a „meki-kaja” habzsolás. És Paolo-nak segítettem. Azt hiszem művészien vittük véghez a kechupos sült krumpli elfogyasztását, ugyanis majd Picasso mű lett a végén a fiatalúr arcán. Sajnos elfelejtettem fényképezőt vinni, de az emlékek örökké megmaradnak. A hamburgert akkor sem tudom rendesen megenni, ha az én számba kerül, nemhogy az övébe. Nagyokat kacagott rajta, mit össze szerencsétlenkedek hogy szét ne csússzon a kezemben, de azért a végeredményre koncentrálva, sikeresen teljesítettük. Az ivás már könnyen ment, ugyanis vadásztunk szívószálat.

Többször volt szerencsém nyaranta önkéntesként Rett szindrómás kislányokkal táborozni, ahol bizony újra meg kellett tanulni, hogyan is kell egy gyermeket megetetni. Azt hiszem elegendő előzetes tapasztalataim ellenére új stratégiák megszervezéséhez kellett folyamodjak, ugyanis mindegyikük más-más technikával fogyasztotta el a menüt. Egyben azért mind megegyeztek. A TúróRudi maradéktalanul lecsúszott, sőt még a papírja is nyalakodás tárgya lett. Valami ilyesmit éreztem itt is. Új stratégia kellett, de most nem voltam egyedül. Segítettek nekem sérült társaim, így ügyetlenkedés helyett közös élmény lett az ebéd. Azt nem vitatom, hogy mind ketten nyakig ketchuposok lettünk, de ez kérem részletkérdés.

A picikkel viszont ellátogattunk egy nagy piacra. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere. Gyümölcsök, zöldségek, ruhák, táskák, cipők, terítők, és ami a legfontosabb, állatok. Miután megtapogattuk, megszagoltuk a gyümölcsöket-zöldségeket illetve virágokat, elindultunk az állatok felé. Volt ám öröm, boldogság! A legsúlyosabb cp-s kiskölyökkel is végigsimogattuk az összes kiskutyát, kismacskát, sőt még a hörcsögöket is. A kismadarak annyira nem örültek nekünk, elég nagy riadalmat keltettünk köztük, de mi annál jobban élveztük. Azt nem mondom, hogy könnyű volt a mura kavicsokon meg a kátyúkon a kerekesszéket tolni, de megérte. Őszinte nevetést hallani egy súlyos sérült gyermektől, az mindent kárpótol. Szerencsére az eladók is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Persze azért amit nagyon összetapicskoltunk, (főként gyümölcs) azt megvettük, hiszen szegény utána nem sok eséllyel pályázhatott volna vásárlóra.

Alig akartak hazaindulni. A kiskutyák osztatlan sikert arattak, így némi könyörgés árán, késéssel sikerült vissza indulni.

Portugál nyelvtanárunk most (júli 6.-án) ünnepelte 30.-ik szülinapját. A meglepi partyról mi sem hiányozhattunk! Segítettünk Miriam-nak (lakótársa) díszíteni, főzni, takarítani. Átrendeztük a nappalit, alufóliával mindent kitapétáztunk, és színes alufóliával megszerkesztettük a Boldog születésnapot feliratot, természetesen portugálul (Parabéns). Készítettünk többféle italt : a kihagyhatatlan sangria, és pezsgő+sevenUp+zöld alma szeletekre vágva. Mennyei!

Az étel: fasírt golyó nem tudom milyen husiból, plusz össze turmixolt szalámi, tojás, és több féle fűszer. Ezt megforgattunk egy kis olvasztott vajban, és hagymán fedő alatt néha megrázva megsütöttük. A pontos receptre még pályázom, de valami ilyesmi. Majd serpenyőben melegített tejet, és adott hozzá egy kis mustárt, sót, borsot, és rizzsel kiegészítve hmmmm nagyon finom vacsi lett belőle. A torta brazil recept alapján készült, tejszínes kekszes maracuja torta. Nem fokozom tovább  a nyáltermelő mirigyeket, nagyon finom volt, punk-tum.

Amikor hazaért, lekapcsoltuk a villanyt, gyertyát gyújtottunk, és ajtónyitásra hangos éneklésbe kezdtünk. Úgy meghatódott, nem számított rá, hogy munka után késő este vele még ilyen csuda dolgok fognak történni.

Természetesen előkerült a gitár, és nem restelltünk hajnalig mulatni.

Másnap reggel persze csörgött az óra, hogy ébresztő, de nem sok hajlandóságot mutattunk a felkelésre. Lekéstük a buszt, így kvázi nyugodtan feküdtünk vissza még egy órácskára az ágyunkba.

Végre valahára sikerült lakást cserélnünk, így szembesültünk a szomorú ténnyel, sokkal több cuccunk van, mint mikor kijöttünk, nagy kérdés lesz a haza utazás. Mire mindent átpakoltunk, kitakarítottunk az új helyen, gyakorlatilag az utolsó szusszanás arra volt elég, hogy fürdés, alvás. Röviden az új lakásról. Benn van nagyjából a város központban, szóval nem leszünk most már olyan nagyon buszhoz láncolva, és kvázi 10-15 perces sétával minden elérhető közelbe került. Szuper!!!

A házban van 4 szoba, majdnem mindben 3 ágy, szekrény, komód, van egy nagy nappali tv-vel, társas játékokkal, illetve egy hatalmas ebédlővel. A konyha tágas, a fürdőben van kád és zuhany egyaránt. Egy szóval klasszisokkal kényelmesebb mint az elődje volt. Persze itt nincs narancsliget, de mivel a szezonnak úgyis vége, nem olyan nagy veszteség.

Minden héten legalább egy napot a casa de forno ATL hetes gyerekeivel vagyok. Rendszerint strandra megyünk, de ezen a héten a sport játékokban segédkeztem. Joao a tábor vezetője osztja a feladatokat, és vannak a csapatok, akik egymás ellen, néha együtt küzdenek. Mindenkinek van egy csapat indulója, illetve buzdító csata kiáltása, majd ezek elhangzása után kezdetét veszik a mulatságos játékok. Pl: „Minden csapat rendeződjön nagyság sorrendbe, vagy ABC sorrendbe. Aki kész, leül, övék a pont. Minden csapat legkisebb tagja fusson egy kört. Aki leghamarabb visszaül a helyére, övék a pont.” De nem csak a gyerekek vannak ilyen próbáknak kitéve, hanem mi, a monitorok is. Én rendszerint azzal a csoporttal vagyok, ahol Norberta van, hiszen ő babát vár, és így én futok, vagy küzdök helyette. Van hogy Joao feltesz a fára egy nagy labdát, és a monitoroknak kell leszedni. Vagy fekvőtámasz (abban nem jeleskedem, de a csapatomért mindent).

Délután süti sütés volt a program. Körbeállták a csapatok az asztalt, és megkapták a receptet. A csapat legnagyobb tagja olvas, és irányít, de szabály, hogy mindenkinek részt kell venni az elkészítésben. A tojás feltörésnél és fehérje-sárgája szétválasztásánál picit sunyiban besegítettem, ugyanis nálunk fiú dominancia volt, és a lányaim elég picirik, így az egyenlő esélyek megőrzése érdekében elkélt a plusz segítség. De azután a gyúrásnál, és a díszítésnél már csak kacsintással jeleztem, hogy „ok, jól csináljátok!”.

A nap végére rendszerint minden tagom elfáradva, az agyam lenullázódva, de sok-sok új élménnyel és emlékkel a szívemben térek vissza kuckómba.

Vera szülinap, második felvonásban. A meglepi party után szombaton hivatalosak voltunk a baráti kör számára rendezett vacsira. Ezt egy brazil étteremben tartották, így lehetőségünk nyílt megkóstolni ezt a fajta konyhát is. Nem csalódtam! Sőt! Nagyon finomakat, és számomra teljesen új dolgokat ettem. Azt senki ne kérdezze hogy mit, mert még portugálul sem tudom a nevét, nemhogy magyarul. Ha látnám, megismerném, de íz és látvány nélkül nehéz lenne leírni. Egyet javasolhatok, ha egyszer alkalom adódik, hogy brazil étteremben egyetek, ne hagyjátok ki!

Cazé hozta a gitárját, és természetesen kezdetét vette a baráti körrel való éneklés, mulatás hajnalig.

Ajándékba személyes meglepetéseket készítettünk, melyek olyan nagy sikert arattak, hogy akármennyire is küzdött szegény, azért csak elsírta magát. Na persze mi is, de itt nem mi voltunk a fontosak, ez az Ő 30. szülinapi bulija! Felejthetetlen élmény volt!

Július 14.-én este megérkezett hozzám Anita. Őt Bárcziról ismerem, ugyanis ott tanít (tanított) több féléven keresztül. Azt, hogy most itt lehetek, nagyrészt neki köszönhetem, ugyanis ha akkor nem bátorít, talán sosem jut eszembe kiutazni. Tisztelem őt mint tanárom, de talán az évek alatt egyfajta barátság is kezdődött, remélem ezt ő is így gondolja. Így nem volt kérdéses, ha kijön, akkor hol fog lakni. Szerencsére a lakáscsere megkönnyítette az elhelyezkedést, kényelmesen elfértünk. Mivel kijövetele félig szakmai irányultságú volt, így jött velem a programokra, és megnézhette mit is csinálok én itt oly szorgosan most már ötödik hónapja.

Kajakozás

Két délelőtt is szerencsénk volt kajakozáson részt venni a gyerekekkel, fiatalokkal. A jól mozgó (tanulási, illetve értelmi akadályozott)-tól a cp tetraparezisesig minden féle fogyatékosságú sérültet igyekeztek participálni ezen a tevékenységen. Nem titkolom, hogy voltak fenntartásaim. Egy súlyos cp-s, akinek még a spazmusa is nehezíti a mozgást, illetve nem mozgást, hogyan fog tudni beülni a kajakba, vagy jobb esetben hogyan nem fog kiesni onnan. Gyorsan kiderült a turpisság. Ezek a kajakok, 3 személyesek. Az elejébe polifoam matracot terítettek, erre fektették a gyerkőcöt, majd mögé ült egy személy akinek semmi más dolga nem volt, csak tartani, fogni őt, és a harmadik személy leghátul nyerte el a megtisztelő evező szerepét

Először Vasco-val mentünk, és mivel csak a vörös volt velünk, (a rövid elutazott a testvérével valahova) így gyorsan átpasszolta nekem a „tartó” szerepét, mondván „te vagy a szomatós, te tudod hogy kell fogni!” Milyen szerencse! Így legalább nem nekem kellett evezni. Csak élveztük Vascoval az utazást, és néha jól lelocsoltuk Athinát.

Másnap is kajakoztunk, viszont ekkor volt alkalmam Tony-val kettesben elmenni (ő az a törpe növésű srác, akivel van fenn több képem). Tony tud egyedül ülni, sőt ha nagyon akart volna, akkor evezhetett volna is, de megkíméltem attól hogy az apró kezeivel a nagy lapáttal küzdjön, (mondjuk nem is akart) szóval elindultunk. Nagy versenyzés lett a vége, ugyanis mellénk jött a másik hajó, és nagy hajrába kezdtünk. Ugyan a mi hajónkban csak ketten, az övékben 3-an ültek, de nem elhanyagolható, hogy az én hajómat ÉN a vékonyka karjaimmal, a másikat pedig az egyik sofőr a 100-as bicepszével húzta. A lényeg......Úgy legyűrtük őket, hogy csak lestek. Persze a végén serleg helyett egy nagy lapát hideg vizet nyertünk, ugyanis az evezőjükkel nekiálltak fröcskölni minket. Hát igen. Azért azt egy életre megjegyezhetik, hogy a MAGYAR kajakosok világ elsők. És igyekeztem nem szégyenben maradni.

Szombaton Mariaval és Anitával felkerekedtünk, és neki indultunk Aveirónak. Maria lánya többszörös triatlon bajnok, (Ana Filipa Santos) és az ő egyik versenyére igyekeztünk. Útközben várost, és tengerpartot néztünk, illetve beugrottunk egy röpke ebédre is. A versenyen szurkoltunk teli torokból, majd a végén mikor Ana felállt a dobogó legmagasabb csúcsára, nem restelltünk egyik tenyerünket a másikba csapni. Este visszatértünk Coimbra-ba.

Vasárnap Figueira de Foz a tengerpartjával volt az úti cél. Hőség, nyár, mi kellhet még? Hát az ÓCEÁN!!!

Felfoghatatlan, hogy mikor a levegő 30 körül mozog hosszú ideig (hónapokig) hogyan tud a víz mindössze 16 fokos lenni. Apálykor mindenki ellepi a környező sziklákat, melyek nap közben víz alatt vannak, és kezdetét veszi a kagyló és más tengeri herkentyűk gyűjtése. Mi sem maradtunk ki ebből. Egy hatalmas zacskónyi tengeri herkentyűt vadásztunk, majd hazamentünk, és megfőztük, megettük. Viszont végre mi is megmutathattuk milyen jó is a magyar konyha, így varázsoltunk az asztalra egy nagy tál csirke pörköltet nokedlivel. Volt ám nagy szem kikerekedés? Hogy hát ez meg mi? Hogy miből van? És hogy? Meg különben is....De szerencsére elfogyott egy szálig. Úgyhogy minden bizonnyal tényleg ízlett nekik.

Hétfőn Anitával jól kialudtuk magunkat, ugyanis az elmúlt napokban mindig hajnalban sikerült ágyba kerülni, és reggel kíméletlenül csörgött a vekker. Szóval aludtunk-aludtunk, és még egy kicsit aludtunk, aztán nagy nehezen életet leheltünk magunkba, és nyakunkba vettük a várost. Beszereztük az apró meglepiket amiket az otthoniaknak szántunk, és azon kaptuk magunkat, hogy megint eltelt a nap.

Szerdán nagyszabású ünnepség volt az önkéntesek munkájának megköszönése képpen, melyre elhívták a nemzeti önkéntes iroda elnökét, és az EVS portugál vezetőjét. Rajtuk kívül még Olga készített egy prezentációt, ezzel bemutatva, hogy hol és hogyan helyezkedik el az APCC életben az önkéntesek tevékenysége. Kávé szünetben oda jött hozzám az EVS vezetője, és szépen megkért, hogy mondjak pár szót a nemzetközi önkéntesek nevében az elmúlt fél évről, a tapasztalataimról, és úgy mindenről, amit gondolok. Nem titkolom, hogy a szívem a torkomban dobogott, és izzadt rendesen a tenyerem, de megható volt látni a velem szemben ülők arcát, akik mind ismernek és úgy érzem szeretnek, a tekintetükben benne volt valami megnyugtató és kedves, és mindezt megkoronázva úgy megtapsoltak, hogy a könnyeimmel küzdöttem. A „ceremónia” végén nagyon sokat odajöttek és nagy puszikat, öleléseket kaptam, illetve megdícsértek hogy nagyon szépen beszélek portugálul. Úgy éreztem, legjobban így tudom kifejezni hálámat és tiszteletemet irántuk, hogy még ha nyelvtanilag nem volt tökéletes. Ezek után kaptunk egy elismervényt, melyen feltüntették, hogy hány órában és milyen jellegű tevékenységekben vettünk részt az elmúlt fél év során. 

Mikor véget ért, készültünk volna haza, de Teresa (a főnök jobb keze) meghívott bennünket egy ebédre. Számomra csak később tudatosult, hogy ezen a vacsorán nem minden önkéntes, jobban fogalmazva csak én vehettem részt. Nagyon megtisztelő volt. Egy asztelnál ebédelhettem Teresa-val, az nemzeti iroda elnökével, az EVS vezetőjével, Olgával, egy szervező hölggyel, és Anitával. Igazából nem tudom minek köszönhetem, de nem is számít. Megőrzöm egy életre!

Csütörtök reggel hidroterápiára mentünk, ahol Anita végre tudott rólam képeket készíteni, így végre nekem is lesz ilyen jellegű emlékem erről a fajta tevékenységről. Délután megbeszéltük Verával, hogy szombaton ellátogatunk Óbidusba, ahol ugyan egyszer már voltunk, de most hatalmas fesztivál lesz.

Este Maria-hoz voltunk hivatalosak vacsorára. Ő hagyományos portugál, mi hagyományos magyar ételt készítettünk. Vicces, de megint ugyanazt, mivel a múltkori annyira ízlett neki, hogy megkért csináljunk még egyszer. Ittunk, ettünk, jókat nevettünk, de sajnos hamar elszaladt az este, így miután megszerveztük a taxit ami reggel kivisz az állomásra, nem is maradt más hátra mint „aludni gyorsan sokat”

Anita szerencsésen hazaért, így a délutánt nagyjából sikeresen alvással töltöttem.

Visszatért Athina göröghonból, és kezdetét vette a munka újra. Ezen a héten nem dolgoztunk együtt, ugyanis ők a farmon a lovasterápiás tréningen próbálkoztak megérteni a tananyagot, míg én a központban segédkeztem. Az első állomásom a ludoteka volt. Most átalakítás zajlik, úgyhogy belevetettem magam a csillag tükörgyártásba (képek vannak róla). Kedden a farmon bohóckodtam Mayra-val, és a többiekkel. Kreatívkodtunk, plasztik üvegből karkötőt, nyakláncot, malac perselyt gyártottunk. Hihetetlen, hogy amikor valaki megtalálja a szikrát a kreativitásban, milyen hirtelen lángra lobban. Varázslatos dolgokat gyártottunk, és szerencsére a főnökség is elégedett volt. Később ezek lettek a bemutató darabok, ugyanis az újrahasznosítás hete jegyében újabb és újabb gyerekcsoportok érkeztek a farmra. Délután szélforgót gyártottunk, illetve nyakláncot – karkötőt – fülbevalót. A fiúkkal meg kisautót tejes dobozból.

Szerdán megterveztük a jövő heti táborozó csoport menetrendjét, és végül a nagy munka önfeledt vigadásba csapott át. Kitaláltuk, hogy táncot fogunk oktatni, így ehhez terveztük meg az előkészületeket. Aki csak belépett a szobába, kíváncsian várta a bemutatót. Mayra bevállalta a rumbát, én pedig a rock and roll-t. Munka volt a javából, és úgy szaladt az idő közben, hogy már csak arra eszméltünk, hogy itt a vége, fuss el véle.

Csütörtökön hatalmas bulit rendeztünk a farmon. Amint lesznek fényképek, megnézhetitek. A lényege. Itt járt egy nagy létszámú holland csoport, és ebben az időben ünnepeltük Santo Antonio-t egyaránt. Kivezényeltek, hogy segítsek a díszítésben, így az én feladatom volt a hosszú lampionsorok kibogozása, majd az erkélyről ledobása. Körülbelül négy órán át álltam az erkélyen, és igyekeztem a többiekkel együtt minél hatékonyabban feldíszíteni az udvart, így mire végeztünk, már nem nagyon vágytam másra csak egy jó kis zuhanyra és alvásra. Na de nehogy azt higgyétek hogy kihagytam ezt a mókát! Dehogyis!!! Megittam egy csupor kávét, hideg zuhany (ugyanis kinn kb 35 fok volt) és indultam vissza. Nagyon szuperül sikerült. A férfi alkalmazottak bevállalták a grillen sütést. Volt hal, husi, zöldség, virsli, és amit akarsz, illetve gyümölcs, salátástálak, leves, desszert. Mindezt élőzene színesítette, és a világítást fáklyákkal és asztali mécsesekkel oldották meg. A felnőtt sérültek a segítőikkel eljöttek, illetve azok a fiatalok, akik a farmon laknak, és persze a dolgozók. (természetesen a holland csoporttal az élen). Táncoltunk, mulattunk, ettünk, ittunk, úgyhogy senki nem igényelt ringatást a nap végére.

Pénteken a napi munka után lementem Nazaré-ba, ugyanis Ulli, az osztrák lány ott lakik, és facebookon megbeszéltük, hogy meglátogatom ezen a hétvégén. Leértem, majd lepakoltunk a házukban, és egy üveg bor + kesudió társaságában levándoroltunk a tengerpartra. Itt összefutottunk az összes lakótársával. Gondolom ez náluk az esti szeánsz, így nem volt nehéz kitalálni hol vannak). Megnéztük ahogy lemegy a nap, és kíváncsian kémleltük a horgászokat, akik az otthoni módszerrel ellentétben állított bottal pecáznak. Ulli együtt lakik: Sara-val (ő is osztrák) Kadri-val (Lettországból) és Gianluca-val (ő olasz). Ezen a héten Gianluca barátnője is ott volt, így megtöltöttük a házat nyüzsgéssel. Miután meguntuk a pecások kémlelését, haza indultunk, és segédkeztünk az olasz brigádnak egy varázslatos carbonara elkészítésében. Részünkről annyiból kimerült a segítés, hogy fényképeztük őket, és néha mikor nagy hévvel forgatta a tésztát, jól megcsiklandoztuk. Szóval eme hasznos munka után jóízűen elfogyasztottunk mindent, és a szomszédok nagy örömére házibuliba kezdtünk. Nem volt nagy ramazuri, csak beszélgettünk, néha táncoltunk, vagy énekeltünk. Szó mi szó a görög lányokkal való együtt lakást nem lehet egy lapon említeni ezzel a társasággal és összehasonlíthatatlan a kedv és a légkör egyaránt.

Reggel fenséges reggelit készítettünk Ullival, aminek az illatára nagyjából mindenki felébredt, és csatlakozott hozzánk. Ulliról tudni kell, hogy profi fodrászként dolgozik évek óta Bécsben, de mivel úgy érezte elkapta a munka gépszíja, és kezd eluralkodni rajta a hajtás, elfogy a kreativitása. Márpedig az ő szakmája, ahogy vesszük művészet, és túl fiatal hozzá hogy kiégjen. Kiment hát fél évre Brazíliába, most pedig Portugáliában próbálgatja szárnyait, ugyan olyan önkéntesként, mint én. Egy szó mint száz, kissé körbenyisszantotta a hajam, majd felszólított hogy „akkor most menjünk le a partra, merítsük meg a frizudat a vízben, és nézzük meg hogy viselkednek a fürtjeid minden fajta beavatkozás nélkül. És ha kell, még igazítunk rajta!” Így is tettük, lementünk a partra, majd nagy nehezen megmerítkeztünk a vízben, ami csupán azért volt bonyolult, mert 3-4 méteres hullámok csapkodtak kifelé, és már a parton azt érezted, hogy elsodor. De sikerült, és úgy ítéltük meg, hogy jól viselkednek a fürtjeim, szóval maradhat.

Gianluca bevásárolt saslikot ( a braziloktól vette, és ez valami spéci zöldséggel fűszerezve csirke és strucc húsból készült), úgyhogy nem volt más hátra, csak előre, nekiálltunk salátát gyártani míg ő megsütötte  husikat a grillen. Olyan isteni volt, hogy még most is összefolyik a nyál a számban....

Este felvettük az ünneplős ruhánkat meg a kopogós cipőt, és elindultunk megnézni milyen is az a Nazaré by night. Hát jó! De még milyen jó! Nagyon sok brazil és afrikai lakik itt, és persze hogy a szombat esti buliból ők sem hiányozhattak. Egész más érzés velük bulizni. Valahogy mindenki egy emberként érzi a ritmust, nincsenek magukat rángató figyelem felhívó „lányka jelenségek” hanem mindenki élvezi a táncot. Mondta nekem Ulli, hogy nem tudom elképzelni, hogy mennyire más egy buli Brazíliában mint pl Ausztiában. Ezek után sejtettem...vagyis sejtem, hogy sejtem.

Vasárnap megreggeliztünk, majd picit lementünk a beach-re, és sajnos nagyon hamar véget ért a csudás hétvége, így visszaindultam Coimbra-ba. Mindenki azt mondta, hogy nyitva áll a házuk ajtaja előttem, bármikor mehetek, és ezzel a kellemes érzéssel tértem vissza morcos kis kollégáim közé.

ATL

Ez azt takarja, mint nálunk a fizetős táborok. Egészen június utolsó 2 hetében, és júliusban heti turnusokban jönnek gyerekek a farmra, és kezdetét veszi a nyári szünet. Mindenféle programmal készülnek a szervezők, és szerencsére nekem is hagyott helyet a csipetcsapat, így a táncos és az uszodai foglalkozás nagyjából az én reszortommá nőtte ki magát. Kézműveskedtünk, sportoltunk, és nem utolsó sorban táncoltunk. Mayraval sikeresen vezettük végig a csoportokat a tánclépéseken, így a végén büszkén veregettük meg egymás vállát, a spanyol és a magyar lány megmutatta ennek a portugál vidéknek hogyan is kell táncolni. Na jó mi is tanulhatnánk tőlük bőven tánclépéseket, de szó mi szó tényleg nagyon jól sikerült!!! Kaptuk is az elismerő szavakat.

Pénteken délután felhívott Ulli, hogy úgy döntött kimozdulna Nazaréból, ha lehet, akkor meglátogatna engem. Nem is várattuk sokáig a kérdést, 21 órára már itt is volt. Bevásároltunk, majd éjfél magasságában mikor hazaértünk a farmra, kiültünk nézegetni a csillagokat és beszélgettünk. Még csak kb 1 hónapja ismerjük egymást, de mégis annyi mondanivalónk volt, mintha ezer éves barátság lenne mögöttünk.

Szombaton elmentünk egy uszodába, ahol kitudtam, hogy minden szombat reggel baby uszi van, így legyűrtük a korán kelést és útra keltünk. Megnéztem mi jót csinálnak, majd a végén elcsíptem az oktatót, és elmondtam neki ki vagyok, mi vagyok, és igyekeztem nagyon kíváncsivá tenni, ugyanis nem rejtem véka alá, hogy szánt szándékom pár alkalommal elmenni oda, és minél többet megtudni a szakmai hátterükről, és a gyakorlataikról. Szerencsére nagyon nyitottak voltak, így könnyű dolgom volt. Majd a főnökkel is leültem beszélni, és miután megmutattam neki a vizipocok weblapját a fotókkal, észrevettem egy nagyobb fokű érdeklődést részéről. Nem tudom, hogy azért-e mert nem hitte el hogy valóban az vagyok akinek mondom magam, vagy csupán szkeptikus volt, hogy ott a „balkánon” messzi Magyarországon, létezik hogy csinálnak ilyesfélét? Lényeg, hogy tátott szájjal figyelte a beszámolómat, majd elkérte az elérhetőségeimet, és biztosított, hogy miután konzultált a másik főnökkel, jelezni fogja milyen formában tudjuk megvalósítani az elképzeléseimet. Ugyanis én ebből a témából írom a szakdolgozatom, így mondtam nekik, hogy a segítségemért cserébe én is kérek ezt azt (pl fényképeket, illetve némi szak anyagot). Szóval így állunk, igyekszem magam hasznossá tenni, és maximálisan kihasználni az itt töltött időt, remélem sikerül.

Ezután szaunáztunk (meggyőződésem, és Ullié is, hogy a portugálok nem tudják élvezni a szaunát. Miután náluk majd mindig meleg van odakinn, így nem kívánnak bemenni a melegbe. Mi bementünk, és nagyon jól esett.)

Délután kifeküdtünk a fa árnyékába, és a görögék elmondása szerint úgy aludtunk, mint a csecsemő a baba kocsiban, akit kitolnak a szőlő lugas alá. Hát meglehet. Majd nekiálltunk sütni-főzni, és egy mennyei lakoma után elindultunk a városba. Táncos fesztivál volt, így kiszemeltünk a téren egy magaslati helyet, honnan mindnet szuper jól láthatunk, és vártuk az attrakciót. Fellépett pár csoport, a rövid hajú nagy örömére, viszont én nem élveztem annyira. Volt olyan amikor éjjeli lámpáknak öltöztek, és amolyan elvont koreográfia nélküli koreográfiára táncoltak. Hát szép volt, jó volt, egyszer nézhető volt. Nekem tényleg nem nagy durr. Lehet nem vagyok túl művészi hogy élvezni tudjam. Sebaj. Majd Ullival ott hagytuk a lányokat, (szerintem ő se rajongott érte nagyon) és találtunk egy kis utcában amolyan hirtelen fesztivált :-)

Volt egy pici színpad, rajta egy amolyan „nem tudok énekelni de szeretek” együttes, és körülöttük sok-sok ember táncolt. Nekünk se kellett több, beálltunk ketten táncolni. Mondanom sem kell hogy nagy szenzációnak számítottunk. A tejföl szőke és a brazil csoki teljesen eltérő tánclépésekkel hódítja a macska köveket. Nagyon vicces volt. Én voltam a férfi, ugyanis magasabb vagyok, de azért engem is megpörgetett Ulli. Sokat odajöttek, hogy felkérjenek minket, de kedvesen visszautasítottuk, mondván „köszönöm, kitűnő táncpartnerrel rendelkezem”! És ezután találkoztunk többi EVS önkéntesekkel és együtt mulattuk át az éjszakát. Vasárnap egy fincsi ebéd után kikísértem Ullit a busz állomásra, és hazatértem a megszokott kis mufurcaimhoz.

Mindjárt július. Úgy elrepült ez a hónap, hogy vissza-vissza kell olvasnom a blogot, hogy mit is csináltam. Sok élmény, emlék, életérzés!!!

Mindenkinek jó nyaralást aki mostanában indul!!!

A Szentek hete

Az elmúlt héten a szenteket ünnepeltük itt Coimbra-ban és szerte egész Portugáliában. Ennek jegyében mindenféle mulatság, program széles körűen várta a kíváncsi külföldi önkénteseket. És természetesen nem hiányozhattunk. Mivel a vörös hazament, így édes kettesben indultunk a hétnek Katerinával (a rövid hajú). Az első két napon dolgoztunk, majd szerdától szünet. Elhatároztuk, hogy nem túl költséges, de annál szórakoztatóbb dolgokat fogunk csinálni! Csütörtökön este elmentünk a szentek ünneplésének egyik színhelyére. Volt ott dodzsem, körhinta, bazár, és amit akarsz. Természetesen bepattantunk a kisautókba és kipróbáltuk magunkat milyen érzés dodzsemet vezetni itt, ahol az utakon őrült módjára közlekednek. Nem csalódtam. A játékautókat sem tudják értelmesen irányítani! Meglátásom szerint így jogosítvány nélkül is jobban ment a dolog, mint eme papírral rendelkezőknek. Sebaj. Megúsztuk egy két nagyobb ütközéssel (volt, hogy majd kiestem az ülésemből, úgy nekem jöttek). Minden fogam a helyén, nem törött csontom, szóval a program kipipálva. Majd mikor már épp készülődtünk volna haza, megszólalt a zene, és MINDENKI táncra perdült. Nagyon aranyosak voltak az idős párok, ahogy ropták a cha-cha-cht-t. Benne volt a ritmus a lábukban. És persze nem úsztuk meg felkérés nélkül. Egy kedves idős bácsinak nem tudtam nemet mondani. Itt nem volt kínos vagy ciki táncolni. Az ötéves az édesanyjával, a kislány az apával vagy a nagypapával, a szerelmes párok, az idősebb szerelmes párok és nagyon idős talán még mindig szerelmes párok. Én is így szeretnék megöregedni! Hogy csak úgy táncra tudjak perdülni a párommal 40 év múlva is, és igazán tudjam élvezni, úgy ahogy ők élvezték. Mert élvezték, ebben biztos vagyok! Látszott az arcukon! Az utolsó busszal hazamentünk, és jókat mosolyogtunk a készített videókon. Ha tudom, feltöltöm őket a fényképek közé.

Pénteken elmentünk az uszodába. Én úsztam, Katerina pedig a lábát nézegette a vízben. Nem viccelek. Úszott kb 2 hosszt (azt is amolyan idős nénis stílusban – mellúszás kiemelt fejjel-) majd toporgott a medence azon végében ahol leért a lába. Mikor én kifáradtam, akkor kijött velem és megosztotta élményeit hogy milyen érdekesen törik meg a vízben a fény és hogy milyen másképp látszik az emberi test. Hát persze. Biztos így van, és lehet túl kocka vagyok, de számomra ez olyan művészien elvont, hogy nem fér bele az átérző készülékembe. Képtelen vagyok úgy csinálni mintha, de közben mégis és akkor hátha talán nem és akkor végtére egyszer csak igen. Én ehhez nagyon bak vagyok. De ettől még megpróbálom megérteni, és elfogadni. Minden bizonnyal neki én vagyok ilyen túl elvont a magam konzekvens értékrendjével és szabályaimmal. Sebaj. Ettől szép az élet, pont ezt kell benne élvezni, hogy nem vagyunk egyformák.

Uszi után interneteztünk kicsit, majd bele vetettük magunkat a város forgatagába. Kerestünk valami élményt, valami történést, elvégre szabad a napunk....de nem jött. Kitakarítottuk a lakást, kimostunk, és neki indultunk az estének, élményeket gyűjteni. Olyan érdekes. Valamit bizonyára nem jól akarunk, vagy az a baj hogy nem tudjuk, mit akarunk? Megint nem jött velünk szembe az élmény, de a lényeg hogy megpróbáltuk!

Szombaton este kinéztük a program füzetben, hogy nagyszabású ünnepi felvonulás lesz a főtéren, reggel 9-től. Fel is keltünk vasárnap, nagy gőzzel készültünk a ránk váró élmények hadára, erre kikerekedett szemekkel csodálkoztunk rá, hogy SEHOL SENKI!!! Mi van itt? Mi történik itt? Miért? És hogyan? És különben is... Megérdeklődtük a bazárostól, tud-e valamit erről a megmagyarázhatatlan történésről. Erre nagy hévvel kezdte mondókáját, hogy „tegnap volt, és gyönyörű volt, sok száz ember, énekesek, táncosok, színház, bazár, borkóstoló bla-bla-bla”. Ha beszélném olyan jól a nyelvet, mondtam volna neki, hogy milyen kedves hogy így fájdítja a szívünket, nem elég hogy lemaradtunk róla. Így csak egy kis ironikus mosollyal köszöntem meg a részletes tájékoztatást.

Elindultunk ténferegni, mivel semmi ötletünk nem volt mit kellene csinálni, de azt az egyet tudtuk, hogy NEM AKARUNK HAZAMENNI ÉS SEMMIT TENNI.

Kimentünk a vonat állomásra. Megkérdeztük melyik a következő vonat, és az hova megy. A bácsi elég furán nézett ránk, de azért hozott egy menetrendet és megnézte nekünk. Mondta, hogy „IDE”. Ok, és a két végállomás között melyik az a város ahol van látnivaló? Na ekkor még nagyobb kérdőjelek cikáztak a feje felett. De nem tágítottunk. Szemeinket érdeklődően rá szegeztük, így nem igen tehetett mást, gondolkodni kezdett. Lousá. Ott van egy vár, és nagyon szép, ő ezt ajánlaná. „Ok, akkor kérünk 2 diákjegyet csak oda.” Kifizettük, majd kisebb várakozás után felszálltunk a vonatra. Egy óra zötykölődés után megérkeztünk Lousá-ba. Nem hazudok, SEHOL SNKI! De ez még mind semmi. Eleredt az eső. Mi meg egy szál ruhában esernyő meg minden nélkül. Találtunk egy férfit az utcán, gyorsan leszólítottuk, hogy ugyan mondja már meg merre van valami izgalmas, érdekes vagy szép, valami látnivaló. Erre ő lazán közölte velünk, hogy „ááá nincs itt semmi! ”Mondtam Katerinának, hogy jó, akkor most keresünk egy kávézót, és iszunk egy erős portugál kávét, mert kezdem elveszíteni a jókedvem a kitartásom, az optimizmusom, és még álmos is vagyok. Ja azt elfelejtettem hogy előző este megittam egy nagy adag kávét, mert este be akartunk menni a városba, de LEKÉSTÜK A BUSZT!!! Szóval nem mentünk sehova, de a kávénak köszönhetően egy szemhunyásnyit sem aludtam, Erre így alakul ez a nap is. Biztos vagyok benne hogy az akaraterőm volt próbára téve, és még ennek tudatában is közel álltam a feladom határához.

Találtunk egy pofás kis kávézót, megittuk az adagunkat, majd megérdeklődtük a felszolgálót, hogy merre is van az a bizonyos vár, és azokat a nagyon érdekes látnivalók, melyeket Coimbra-ban a kedves jegy árus bácsi regélt nekünk. Az információk hallatán nem tudtam hogy sírjak-e vagy már csak nevessek. Közölte, hogy kb 6-7 km, és meredek hegyi úton kell felmenni. A kissé ironikus mosoly láttán melyet nem bírtam magamban tartani megkérdezte, hogy kocsival akarunk menni ugye? Erre mi kánonban:”persze! Akarni akarunk, de kocsi híján busszal.” Aha. Ezzel csak egy bibi van. Oda nem megy fel busz. Nagyszerű! Ennél rosszabbul már gyakorlatilag nem alakulhat, tehát egy dolog van hátra, az pedig: ELŐRE, és próbáljunk meg optimisták maradni. Elindultunk hát gyalog. Ha már idáig eljöttem nincs az a hat ökör, ami visszatart, hogy megnézzem azt a várat és azt a valamit, ami olyan szép. Elindultunk, és az első kanyarnál elakadtunk. Erre vagy arra? Ugyanis a tábla ami a várat illusztrálja úgy el volt fordítva, hogy pont a két irány közé mutatott. Sehol egy árva lélek....6-7 km, de azt se tudjuk merre. Sasoltuk, hátha jön egy autó, vagy valaki csak úgy és megkérdezhetjük. Egyszer csak észrevettük, hogy a parkolóban az egyik autóban ülnek. Odamentünk és megkérdeztük merre is van az arra. Egy idősebb házaspár és egy hölgy voltak, és mind nagyon készségesen kezdték (egyszerre) magyarázni merre menjünk. Huh. Na ez nekem sok! Akkor előröl „por favor”. És a nagy magyarázásnak az lett a vége, hogy a bácsi fejében megszületett a megmentő ötlet. Menjünk együtt! Megkérdezte a testvérét, hogy akar-e már haza menni, mert ha nem sürgős, akkor kirándulnánk egyet közösen. És TESSÉK!!!! Itt van! Jó dolog történt! És hurrá és hipp-hipp!!! Nem szeretném elfelejteni, hogy egy ezüstmetál gyönyörű mercédesszel furikáztak minket. Minden bokorban megálltunk, és ami szép, és érdekes, megnézhettünk. Nagyon kedvesen Lousá történelmét is elregélték nekünk.

Felértünk a várhoz, majd kiszálltunk, és megkérezték mikor megy a vonatunk. „Fél 6kor”. Jó, akkor van kb, másfél óránk, mi menjünk, nézzünk meg mindent, ők megvárnak minket az autóban! (csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a fajta kedvességet már-már tanítani lehetne) És akkor elindultunk, és rátaláltunk a gyönyörű kis folyóra, és a kis vízesésre, és ott is ragadtunk majd egy órán keresztül. Megbeszéltük, hogy szerzünk valahonnan biciklit, és elmegyünk megnézzük majd a magasabban fekvő részeket is, de idő híján inkább a megtalált kis paradicsomunkban gyönyörködtünk, és a folyó útját követve barangoltunk. Csodálatos volt. Ez az az érzés, amit a fotók nem tudnak visszaadni! De azért készítettünk párat.

Majd körbeautóztunk a falun, és ott is megmutattak mindent ami érdekes lehet egy először idelátogató számára. Ezután kivittek az állomásra, és mi ügyesen hazavonatoztunk.

Levontuk a konzekvenciát! Minden jó ha jó a vége, és nem szabad feladni! Sablonosan hangzik, de azon napon többször átfutott a fejemen a gondolat „mi a fenét keresek én itt, ahelyett hogy aludnék vagy csak pihennék a fák hűvös árnyékában, nincs itt semmi”. Megérte egymást nyúzni, hogy gyerünk, menjünk, ha már idáig eljöttünk nem mehetünk „csak úgy” haza!!!

Este főztem Katerinának legényfogó levest (zöldbab nélkül, gombával) és pipi pörköltet. Annyira ízlett neki, hogy hozta a kis füzetét, és kérte hogy akkor diktáljam hogy kell ezt főzni, mert ő ilyet még sosem evett, és annyira ízlik neki, hogy el se tudja mondani. Sajnos már az elején elakadtunk, ugyanis nem tudja mi az a tárkony, de talán ez nem lesz olyan nagy baj. Egy szó mint száz élményeket gyűjtöttem megint, és egy cseppet sem unatkoztam. Szorítottam az államvizsgázóknak, és újult erővel vetem bele magam a következő hétbe.

Hol is kezdjem...

Lóci hazament, majd egy nyugtalan éjszaka után reggel 7kor végre megcsörrent a telefon „hazaértem”. Lelki békém a helyére került, és ezzel nagyjából az álom is kipattant a szememből, szóval felkeltem és nekiálltam kitakarítani a lakást. Kedves barátnéim a másik szobában húzták a lóbőrt, nem akarok hazudni, de nagyjából délután 4ig. Kidugták az orrukat egy kis harapnivalóért, majd vissza.

Estére hivatalosak voltunk a portugál tanárunkhoz vacsorára. Kissé fáradtan magamra kaptam a farmerom, és egy egyszerű kis inget, mondván se kedvem se motivációm kiöltözni, és úgyis csak a lakásában leszünk. Ha láttátok a képeket, akkor már tudjátok, hogy nem teljesen így alakult az esténk. Odaértünk, és megismerkedtünk Vera baráti körével. Meginvitáltak miket egy kis házi készítésű sangriára, ami össze sem hasonlítható azzal, amit otthon a boltban lehet venni. Szamóca, felöntve egy kis vörös illetve portói borral, némi whisky, egy kis likőr, és gyümölcslé. Meg még ez-az, de csak ennyire emlékszem. Betették a hűtőbe, és 1 napig érlelték. Semmi más ízt nem érezni, csak a szamócáét. Viszont nem az íz a lényeg. Hanem az erő, ami belül van. Az viszont kicsit később mutatja ki a foga fehérét. Így a kis tudatlan csak issza, issza, mert hát nagyon finom, és nem is sejti...

Nem ragozom tovább becsípésünk történetét, a lényeg hogy hamar előkerült a gitár, és a két énekes pacsirta rázendített. Úgy kettő körül azért felfigyeltünk rá, hogy néhányan talán a környező házakban aludni szeretnének, így bentebb húzódtunk. Táncra perdültünk, aminek egyedül Vera cuki kis nyuszija Jack nem örült, mert a sok izgő mozgó láb láttán rémülten húzódott be a sarokba, és nagy lelógó füleivel még a szemét is eltakarta. Hajnal 3kor már kicsinek bizonyult a ház, így elindultunk szórakozó hely után nézni. Ja arról nem is beszélve, hogy a vacsora olyan sósra sikeredett, hogy mindenki nyakra főre húzta a sangriát, hogy elnyomja a szomjúságát.

Hajnal ki tudja hánykor megérkeztünk egy remek szórakozóhelyre, ahol 60-70-80-as évek slágereire roptuk mind ahányan csak voltunk. Énekeltünk, táncoltunk, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Ha jól emlékszem 8körül sikerült hazaérnünk, így talán érthető hogy vasárnap nem igen volt motivációnk bármit is csinálni.

Majd eltelt a következő hét is. Gyorsan, és észrevétlenül. Hétfőn és kedden a játszóházban dolgoztunk, kicsi csillagokat készítettünk papírból (a görögök) én pedig textilből. Nagyon megdicsértek, hogy milyen szépen, pontosan varrok. Másnap a vörös hajú is kedvet kapott a varráshoz, mondván a papírnyírás és ragasztás nem túl izgalmas, ő is inkább varrna. Hát sok sikerélményt szegény nem gyűjtött be, csak a „nao faz mal” (nem számít, nem baj) mondat hangzott el majdnem minden percben. És ami a napomat igazán megkoronázta, az egy nagy élmény. Van a központban egy féloldali bénult kislány, de nem súlyos az állapota, önállóan jár segédeszköz nélkül, illetve mindkét kezét ügyesen használja. Rozana-nak hívják. És gyönyörű. Kis néger kislány Guineából. Göndör kis fürtjei egy pillanat alatt elvarázsolják az embert. Szerintem meséltem már róla, ugyanis egy alkalommal vele voltam hidroterápián. Legnagyobb meglepetésemre megismert újra, sőt odajött hozzám, az ölembe ült. A rövid hajú rögtön odatelepedett Rozana mellé, és fejhangon elkezdett neki gügyögni. Addigra én felálltam már, és kicsit távolabb mentem, így tökéletesen láthattam a kislány szemében és arckifejezésében a következő kimondatlan gondolatokat: „te nekem gügyögsz? Azt hiszed, hogy majd ettől elolvadok?” Összeráncolta a szemöldökét, és odaszaladt hozzám. Őszintén szólva meglepődtem, mert az egy dolog hogy én odavagyok ezért a kislányért, de leírhatatlan jó érzés hogy ő is értem. Megfogta a kezem, és elkezdett kihúzni a teremből. Logopédiára kellett kísérni, és az óvónőt, akivel jött, elég határozottan elutasította. Így rám néztek, elmosolyodtak, és ezzel jelezték, ha téged akar, akkor nincs mese, kísérd el logopédiára. És elkísértem. Azt hiszem ez a pár perc bearanyozta a napomat.

Szerdán a farmon dolgoztunk, ugyanis készültünk gőzerővel a gyereknapra. Hatalmas 3méter szer 3 méteres vászonra nagy csigát rajzoltak (ez a pedagógiai farm logója) és Mayraval nekiálltunk festeni. Ő volt a nagy ecsetes, én a kicsi. Azt mondta, neki nincs türelme végigszöszmötölni a vonalak mentén, úgyhogy ő mint egy szobafestő-mázoló nekiállt, feltűrte az inge ujját, és kente, kente, egész nap csak kente. Én pedig mentem utána, és a vonaltól 1-2 centire, ahova nem mert nagy ecsettel menni, ott pontosan szépen kiegészítettem. A nagyfőnök felesége bejött, meglátta, és kikerekedtek a szemei. Azt mondta, máskor egy ilyet 3 napig festenek, és mi megcsináltuk 1 nap alatt, méghozzá gyönyörűen, pontosak a vonalak, nincs paca, nincs átfolyás. Büszkék voltunk magunkra, össze is csaptuk a tenyerünk.

Péntek. Aline, a fizioterapeuta meginvitált bennünket a nyaralójába, Nazaréba. Pénteken a meeting után hazarohantunk, gyors zuhany, hajmosás, csomag összekészítés, majd irány Nazaré. Vagyis előbb beugrottunk Aline testvéreihez. Ők 4-en testvérek, (kb 40-60 év között vannak, Aline a legfiatalabb) és nagyon érdekes, egyikük sem házas. Nagyon jó testvérek, mindenhová együtt mennek, óvják, féltik legidősebb testvérüket Maria Manuelát, aki az orvosok szerint nagyon beteg, sőt már gyakorlatilag 10 éve nem is él. Ezzel szemben nagyon is él, sőt aktív, kedves, mosolygós és szeretetreméltó. Megérkeztünk a házukba, ahol megvendégeltek minket egy kis hagyományos portugál vacsorára. Hozzá nem mást, mint egy 1985-ös évjáratú vörös portugál bort ittunk. Remélem mindenki tisztában van vele, hogy az 1985 az egyik legjobb évjárat. Abban az évben csupa szép, jó, és hasznos dolgok történtek, többek között világra jöttem. Nagy élmény volt ám olyan bort inni ami velem egy idős! És mindenki elismerően bólogatott (többek közt én a leginkább) hogy „hmmm nagyon jó választás”.

Estére leértünk a nyaralóba, ami egy új építésű társas ház első emeleti erkélyes kis lakása. Vagyis nem kicsi, ugyanis a 4 testvéré, így 2 szoba, egy nagy előszoba, 2 fürdő és egy konyha is kényelmesen elfér benne. Nagyon szép, igényes, és nem utolsó sorban 20 méterre van a tengerparttól. Nem is kellett sokat kéretni minket, este 10körül Alinék elmentek, mi pedig nekiálltunk felfedezni a falut. A falu végében van egy hatalmas szikla, talán ez az egyik sajátossága a helynek, és az a hang semmihez sem hasonlítható, amikor a 3-4 méteres hullámok sora megtörik a sziklán, és apró vízcseppekre hullva szét zuhan a mélybe. Csodálatos. Hát még milyen szép nappal. Régi, tradicionális kis házak, a tenger felé néző oldalon véges végig kis éttermek, kávézók, illetve boltocskák, ahol a helyi díszítésű emléktárgyak zömét lehet megvásárolni. Elvarázsolt. A parton halászok a hálójukat bontogatják. Egy kis placcon halat árulnak, másikon pici halakat szétnyitnak, megtisztítanak, és egy speciális hálóra akasztva kiteszik a napra száradni. Ezt így megszárítva (nyersen, vagyis itt a nap tényleg szinte képes megsütni) illetve otthon, főzéshez felhasználva lehet elfogyasztani. Ennek a városnak olyan kisugárzása van, hogy azt már mérni lehetne. Az emberek hihetetlen segítőkészek és barátságosak.

Na de az óceán. Eljött velünk Vera, és az ő kalauzolásával fedeztük fel a partot. Azt mondta, menjünk a szikla közelébe, mert ott kisebbek a hullámok. Azt is megtudtam, hogy 7 nagy hullám követi egymást, majd utána csend. És újabb 7, majd megint csend. És olyankor érdemes bemenni, mikor csend van, mert akkor messzebb be tudsz menni, és odabenn viszont nem sodor vissza olyan erősen a hullám. Hááát mit ne mondjak, tudtam hogy a víz az úr, de hogy ennyire? Horvátországban szinte egyáltalán nem voltak hullámok. Itt sokszor 2-3 méteresekkel küzdöttünk. Persze aki itt él, tudja melyik hullánál kell felugrani, melyiknél alábukni. Na nekem ez nem mindig sikerült. Sokszor előfordult, hogy ellenkezőleg ugrottam vagy merültem, és úgy elsodort, hogy hason csúsztam ki a homokba mindenki nagy vidámságára. Máskor meg a víz alatt pördültem 3-at 4-et, majd mire kiértem, a hajam egy punkéhoz erőteljesen hasonlított. Benne a sok homok, meg a só még meg is tartotta, szóval adtam okot a nevetésre, az biztos. Érdekes, hogy görögéknek van otthon tengerük, mégis olyan kevésszer merészkedtek be. Velünk ellentétben. Egész nap mást se csináltunk, csak vártuk a hullámot. Majd megtanítottak body-boardozni. Szédületes jó dolog. Ugyan deszkát nem vettünk hozzá, de szerintem anélkül is tuti. Megvárod a hullámot (ami olyan) és a kellő pillanatban felugrasz rá, és olyan testtartást veszel fel, mintha fejest akarnál ugrani, és hagyod, hogy felemeljen. A lábaddal tempózol, és a karodat feszesen előre tartod. Olyan szabadságfeelinget, amit ott a hullám tetején tapasztaltam, még nem éreztem soha. Hálás vagyok a sorsnak hogy eljuthattam ide, és megtapasztalhattam mindezt.

A gyerekek irtó mókásak. Állnak a vízben, kb térdig érőben, és várják a hullámot. Majd mikor megjön, sorra ugrálnak bele, és hagyják, hogy kisodorja őket. Mikor először megláttam, engem a frász kerülgetett, de Vera megnyugtatott, higgyem el, a vérükben van, ismerik az óceánt, nem lesz bajuk. A kisebbek kb ugyanúgy jártak mint én. Seggen csúszva sodródtak ki a homokba. Egyik másiknak a nap végére olyan piros volt a feneke mint egy pávián. De nagyon élvezték. Amit maximálisan meg tudok érteni!

Kagyló projekt.

Vera mondta, hogy akkor együk valami igazán portugál sajátosságot, kagylót. Mondtam, hogy én előtte még sosem ettem, így készüljön. Na megjött a kagyló szósszal, kenyérrel, borral sörrel...ami kell, és kezdődött a felfedezés. Nem tudom körülírni, hogy milyen. Pont olyan, mint a kagyló. De nem olyan nyálkás, mint az élő (amit én tapasztaltam) hanem kis picire összezsugorodik a főzéstől, és keményebb lesz. Kétfélét is ettünk, méghozzá (hatalmas biológiai ismereteimet úgyszintén megcsillantva) fehéret, aminek recés volt a háza széle, és feketét, aminek nem volt recés a háza széle. Remélem kimerítően körülírtam eme állatfaj pontos meghatározását.

Este megmostam a hajam, és elképesztő új élménnyel gazdagodtam. Mint már említettem, egész nap a vízben voltunk, én néha a víz alatt hemperegtem, néha hason sodródtam kifelé, persze mindezt kiengedett hajjal. És a víz elpárolgott a hajamból, de a „többi” nem. Szerintem még halat is találtam benne. De hogy sót vagy 2 kilót, az biztos. Levettem a fürdőruhám, és kiengedtem a még vizesen a nap végén összefogott hajam, és valami zajra lettem figyelmes. Lezúdult rólam a homok, egyenesen a fürdő csempéjére. A csuda tudja hogy került rám, belém ennyi homok, de egy egész teli lapáttal söpörtem össze. Aztán jött az igazi csuda. A só odaragadt a fejbőrömhöz, és nem volt elég samponnal dörzsölni a fejbőröm, ugyanis meg se mozdult. Egy tüske nélküli sündisznónak éreztem magam. Minden négyzet cm-en tele volt a fejbőröm sóval. Bebuktam a víz alá, gondoltam majd elolvad. Haha. Ez a só nem olvad kislány, lehet a magyar só olvad a vízben, ez a só nem. Szóval majdhogynem fájdalmas élménnyé alakult át a hajam megmosása, de végre tiszta lett, és nem éreztem magam halászhálónak.

Vasárnap ellátogattuk Obidus várába, ahol ittunk hagyományos portugál ginga-t (ez egy édes de erős likőr)  illetve megnéztünk egy-két különböző tengerpartot. Csodaszép volt. Este betértünk egy étterembe, ahol nem mást, mint tengeri kütyüket ettünk. Volt valami fekete, ami a sziklák falához tapadva él. Szét kellett pattintani, és kiszívni belőle a lakót. Na ez nem ízlett, és még a külseje sem volt valami vonzó számomra. Aztán ettünk garnéla rákot, azt a picit amit ugyancsak szét kell szerelni, de megéri, mert nagyon fincsi. Aztán hoztak kalapácsokat. Na ekkor elég nagy kérdőjelek lehettek a fejem felett, ugyanis mindenki jót mulatott rajtam. Aztán meghoztak valami rák félét, de én még az itteni nevét is elfelejtettem, (viszont van róla kép) és hozzá némi tengeri kütyükből és szószból álló krémet. Megmutatták, hogy le kell törni a lábát, majd szalvétába burkolni, és mehet a kalapálás. Egy spéci eszközzel (úgy éreztem magam, mint valami finom mechanikai műszerész) kikapartuk a finomságot belülről, és már lehetett is enni. Mennyei volt, remélem lesz még rá alkalmam, hogy máskor is egyek ilyet.

Hétfő

Minek után hajnal 2kor értünk haza, kissé váratlanul ért, hogy megcsörrent a telefonom ébresztője. Gyerek nap van, ébresztő, várnak a gyerekek. Pontosan 850 gyerek. És ez csak az első nap. Ajjjajjj. Kávé, reggeli, gyors ébresztő zuhany, és indulás. Először a kislabdákkal dugig töltött ugráló várban igazgattam a csoportokat, illetve az apró tappancsokra igyekeztem minél hatékonyabban feladni a márkásabbnál márkásabb ám annál nehezebben használható cipőket, szandálokat. Nagyon édik voltak. Imádom ezt a fajta tevékenységet. Sok kis mütyi szaladgál fel alá, nevetnek, kacagnak, izegnek, mozognak. Majd szóltak, hogy Margareta, az animátor kér, hogy menjek segítsek neki, mert nem bírja egyedül a játszó házat. Az lett a feladatom, hogy a gyerekeknek az arcocskájára festettem amit kértek. Olyan picurik voltak, sokszor helyhiánnyal küzdöttem. Kamiont kért, erre volt 3 négyzet cm hely a kis pofiján. „De hova kispofám? A kereke az orrod lesz!”

Szerintem nem kell ragozni, milyen jól éreztem magam. Ideális közeg. És hogy milyen itt a gyereknap? Volt a mi játszóházunk, a piciknek a labdás ugráló, hinták, ügyességi játékok, a lovardában karaokee, mesenézés, maskarába öltözés, popcorn készítés, nyaklánc készítés, „cowboy bika megülés” (nem tudom mi a neve, de van róla kép) és számtalan asztali játék.

Kedden közölte prof. Graca (a nagyfőnök felesége) hogy szüksége van rám, de a görögökről mélyen hallgatott. Majd később megtudtam, hogy „eltávolították” a folyton fapofa kinézetüket a gyerekek és a vidámság közeléből, így nekik a központban kerestek ezt-azt, hogy lefoglalják őket. Még az elején azt hittem ők a kiváltságosak, biztos valami lesz a központban, de később beszámoltak róla, hogy igazán csak papírt ragasztottak, és segítettek berendezni a játszószoba új bútorait. Ezzel szemben én, Mayra-val a lovarda belsejében felállított játszókomplexum arcfestő, maszkarába öltöztető részébe kerültem. Jött a sok kismanó, és mi csak festettünk, és öltöztettünk, de én még ennyit nem nevettem szerintem, mint ott akkor. A csapat szenzációs volt, és nagyon megköszönték a segítségünket. Remélem a gyerekek is nagyon jól érezték magukat.

Szerda

Reggel 6.15kor indultunk Lisszabonba, ugyanis EVS önkéntes szemináriumra voltunk hivatalosak. Ilyenkor összehívják az országukban tevékenykedő összes önkéntest, és különböző csapatépítő, illetve problémamegoldó feltáró játékokkal igyekeznek összekovácsolni a csapatot. 34-en voltunk, a következő országokból: német, osztrák, olasz, francia, spanyol, lett, finn, lengyel, török, és én az egy szem magyar.

Mikor megérkeztünk, mindenki bemutatkozott, és elmondta honnan jött, mit dolgozik itt, miről szól a projekt, amiben részt vesz. Mikor rám került a sor, mondtam, hogy találják ki honnan jöttem. A tippeket sorolnám: „Európa? – igen –Olaszország? –nem –Spanyol? –nem –Francia? –még mindig nem.- Akkor török vagy görög. –Na jó, ha szabad a gazda, akkor Magyarország.”

Mindenki egy kicsit meglepődött, volt aki hozzáfűzte, hogy de hát Magyarország nem is mediterrán térség. És hogy akkor hogy-hogy ilyen totál mediterrán vagyok? Mondtam, hogy így sikerült. De tetőtől talpig magyar vagyok.

Az osztrák lánnyal nagyon jóban lettem, de igazából mindenkivel sokat beszélgettem, jó kis csapat voltunk. Városnézésre nem volt idő, mert reggeltől estig mentek a programok, és este belecsaptunk a beszélgetésbe, ami hajnal 2-3-nál hamarabb sosem ért véget.

Miket csináltunk: mindenkinek ragasztottak egy papírt a hátára, majd a többieknek ki kellett találni egy személyt, aki hasonlít rád (kívül vagy a mentalitás, vagy a stílus.. bármi) majd beszélgetésbe kezdtünk, hogy megpróbáljuk kitalálni „ki vagyok én?” Velem nagyon kitolt ez a játék, mert én se a színészek, se az énekesek nevét nem tudom. Ha meghallok egy zenét, meg tudom mondani, hogy tetszik-e vagy se, de hogy ki az előadója, nagyon szégyenletes dolog, hogy ennyivel sem tisztelem meg az énekest, de lila gőzöm sincs. A csapból is folyó minden nap plakáton mosolygókat még csak-csak, de őket se teljes biztonsággal ismerem fel. A többiek ilyeneket kaptak: Eva Longoria, Sarah Jessica Parker, Robinson Cruso,(a vörös Scarlet Ohara) Janis Joplin, Candy-Candy, Olive (Popey felesége), Jackie Chan, a többire nem emlékszem. Én pedig: ennyit mondtak el róla: színésznő, híres, valami film második részében a főhős volt, egy kozmetikai cég arca is volt, nagyon szép,  a pasik nagyon odavannak érte...na pfff. Tudja a csuda. Ebbe a kategóriába igen sokan beférnek. Mondták, hogy nagyon hasonlít rám, hasonló karakterek vagyunk. Sokat ez sem segített. Aztán jött egy sugallat...és csak rákérdeztem: Eva Mendes? És bingó! Mondanom sem kell, hogy ha valaki azt mondja nekem, „de bolond vagy, az egy cipőmárka” én még azt is szó nélkül elhiszem. A nap végén felmentem a netre, és szépen lecsekkoltam ki is ez a hölgyemény. És tényleg szép! Jó érzés volt, hogy vele azonosítottak. Igyekeztem méltó képpen reprezentálni az országomat, elég sok rosszat gondolnak rólunk egyébként is, nem árt egy kicsit a mérleget a másik oldalra billenteni. Szóval jól viselkedtem.  Sok emberrel elérhetőséget cseréltünk, és ha minden olyan egyszerű lesz, mint ahogy elképzelem, akkor egy e-mailbe kerül majd, hogy mehessek nyaralni pár napra Európa számos országába. Reméljük így lesz.

Pénteken hazaértünk Coimbra-ba, majd fáradtan estünk be az ágyba.

A vörös hazament

Sokaknak említettem már, de az okokat még nem írtam le. Az első indok, amit nekünk elmondott, hogy beteg a nagypapája, daganatot találtak a gyomrában, és mivel 80 éves, nem vállalják az altatás és ezzel járó komplikációkat, szóval elsősorban miatta. Aztán kiderült, hogy egy barátnőjének most lesz az esküvője, illetve hogy az albérlet, ahol lakott, a lakótársa felmondta a bérleti szerződést, és mivel a bútorokat anno ő vette, illetve a többi holmija úgyszintén költöztetésre vár, sürgősen lépnie kell. A szülei egy szigeten laknak, ő pedig Athen-ban, így egyszerűbb neki hazamenni, és mindent egy kalap alatt elintézni. Kérdőjel számomra, hogy visszajön-e bár megvette a vissza jegyet, és itt hagyott egy csomó cuccot szóval úgy gondolom visszajön, de abban hogy 1 hét múlva, nem vagyok biztos.

Szombat

Vera vacsorára invitált minket, és most úgy készültünk, hogy készítünk desszertet meglepetésként. Biztosan sokan ismeritek, itt tágra nyílt szemmel nézték, hogy mi ez. Vanília puding, babapiskóta borban megfürdetve, illetve gyümölcs közé szórva. Nagyon nagy sikert arattam vele, el is fogyott mind egy szálig. Majd házilag caipirinha gyártásba kezdtünk, és sangria híján ezzel sikerült jókedvet varázsolni, illetve a gitárt a sarokból előcsalogatni. Majd elmentünk egy nagyon tradicionális helyre, (itt voltunk már egyszer, képeket is tettem fel anno) ahol minden szombaton fado-t, a portugálok melankólikus szerelmes dalait éneklik. Mindig 3-an gitároznak, és egy valaki énekel. Az asztalokon gyertya, a poharakban házi készítésű sangria, és kezdődhet a varázs. Otthon miért nincs ilyen? Ahol büszke lehetsz rá, hogy magyar vagy! Énekled a magyar dalokat, táncolsz, és jól érzed magad.

Ezután pedig „vamos dancar” elindultunk táncolni. Imádok Verával táncolni, és most velünk tartott a lakótársa Miriam is, aki hasonszőrűen lökött mint mi. Szerintem a képek majd tanúskodnak róla, hogy a jókedvet nem a szomszédból loptuk. Érdemes velük smink nélkül menni, mert a sok nevetéstől még a vízálló is megadja magát.

Úgy érzem zajlik körülöttem az élet, és ezt nagyon élvezem!!! Ha hazamegyek, úttörő leszek, és megmutatom, hogyan kell ezt csinálni! Eddigi életemben sokkal visszafogottabb, zárkózottabb voltam, de ez a mediterrán világ kinyitja szép lassan a bezárt kapukat! Remélem a kulcsok majd elvesznek, így ha hazamegyek sem záródom vissza.

A nyaralás

A bennfentesek már előre tudták újabb eltűnésem okát, de most akkor megosztom mindenkivel. Kijött hozzám a kedvesem (Bujdosó László, nekem csak Lóca) egy kurta kis hétre, és igyekeztünk minden pillanatot kihasználva értelmesen és boldogan eltölteni a rendelkezésre álló időt. A képeket már feltettem tegnap, úgyhogy azok alapján szépen sorba követhető a történetünk.

2009. május 15. A két görög lánnyal elindultunk Lisszabonba, ugyanis ők kitalálták, hogy kössük össze a kellemest a hasznossal. Ha én úgyis megyek, akkor miért ne tartanának velem, és beiktattak maguknak egy 3 napos kiruccanást városnézéssel illetve egy számomra vad idegen nevű banda koncertjét. Megvettük a vonatjegyet és irány az ismeretlen. 2 óra 20 perc után megérkeztünk a Lisboa – Sta.- Apolónia végállomásra. Megpróbáltuk felfedezni merre van a turista információ, de Murphy bácsi természetesen dolgozott, mint mindig, és a vasútállomáson működő iroda PONT MA zárva van. A másik a város közepén van messze az épület dzsungel kellős közepén. Sebaj, elővettük a felfedező énünket, és irány a metró. Egy negyed órás metró jegy vásárlás (megjegyzendő, hogy a görög lányok ebben sem valami jók. A probléma megoldó készségük egy 2 éves normál intelligenciájú KISFIÚ szintjén van) Ezzel nem a kisfiúkat szeretném megbántani, csak köztudott TÉNY, hogy a kislányok nagyobb százalékának jobb a megoldó készsége (na nem csak ebben az életkorban). Végre kezünkben a jegy. A mágneskártyás leolvasás után szétnyíltak a kapuk (itt nem tudsz bliccelni, mert embermagasságú plexit ajtók vannak a kapuk mögött, és minden állomáson működik kontroll szervezet, akik azt nézik, megpróbálod-e nekifutásból 10 kilós hátizsákkal (olyan Forest Gump-os nekiindulással átdobni magad a „kerítésen”). Szóval jó. És nem kell hozzá mozgólépcsőnként 15 idióta türelmetlen tiszteletlen (tisztelet a kivétel kicsiny százaléknak) ellenőr. Beszálltunk, elindultunk, JUHÉÉÉ utazunk! És csak mi vagyunk, nekünk kell felfedezni. Szerencsre apukámtól örököltem a jól működő tájékozódó képességemet, mert a két balkáni tejbe tök mellett elkél. Még a végén valahogy Szerbiában bukkantunk volna fel, ha nem vagyok résen. Szó mi szó, sikeresen vettük az akadályokat, majd elindultunk nekik szállást nézni, illetve valami harapnivalót keríteni. Találtunk ezt is, azt is, sőt az utóbbi olyan jól sikerült, hogy egy vicces kedvű pincérről kiderült, 6évig élt Görögországban, és ezen megindulva meginvitált minket egy „olcsóbb költségvetésű” vacsira, csak hogy maradjunk. Azt mondta, amiért ilyen kicsi a világ, és mi nem zsíros pénztárcájú ide látogatók vagyunk, 10 euró lesz fejenként az ár, de ebben benne van: előétel, egy tál főétel, egy üveg bor vagy üdítő, desszert, és kávé. Nagyon jól hangzott (főleg ahhoz képest, hogy előtte láttuk az árakat).  Időközben odaszegődött hozzánk egy nagyon szép afrikai lány gitárral a kezében, és énekelni kezdett. Szuperjó hangulat volt finom vacsorával és hangulatos zenei körítéssel. Ezután 11 óra tájában elindultam EGYEDÜL a repülőtérre. Még délután megérdeklődtem a tourinform irodában, honnan és milyen busz megy, ugyanis inkább várok 1 órát, de nem taxizom, ha nem muszáj. Van szám, majd kérdezek ha eltévedtem, és érzésnek sem utolsó, hogy egyedül helyt állni egy idegen városban. Szerencsés megérkezésem után szomorúan láttam a kijelző táblán, hogy a gép majd 1 órát késik. Sebaj. Mp3 lejátszó feltöltve, Portugália útikönyv a hátizsákban, nem fogok unatkozni. És egyszer csak, végre megpillantottam, ahogy kifelé battyog a bőröndjével, a sok szöszi osztrák között a jól ismert baseball sapijában. Hát én úgy a nyakába ugrottam! És olyan jó volt!!! Végre 3 hónap után nem csak skypon látni az arcát, hanem úgy igaziból! Leírhatatlan.

Az éjszakát egy magyar lány és portugál párja lakásában töltöttük, akikkel ezen az éjjelen találkoztam életemben először. Ez is fura, hogy otthon ilyet sosem csinálnék, szerintem kezdem ledobálni a saját korlátaimat, és felülkerekedek a félelmeimen. Talán ezt hívják úgy, hogy ÉLET? Lehet. Nem tudom, de élvezem nagyon. 11 óra körül elindultunk Coimbra-ba, és bevásárlással egybekötve három óra körül meg is érkeztünk a farmra. Nem sokat tollászkodtunk, ugyanis programunk volt. Azt mondtam Lócinak, egy pub-ba megyünk, ahol egy helyi banda lép fel, és szeretném neki megmutatni. Bementünk a városközpontba, és szerencsére még akkor se jött rá, hogy hova megyünk, amikor a biztonsági kapun a mellettünk sodródó embertömeg nyakában mindenhol Academica feliratú szurkolói sál volt. Aztán ahogy felértünk a csarnokba, én a wc-t kerestem, mire a két lelátó közötti feljárón keresztül megpillantotta a focipálya ellenkező oldali szurkoló táborát, és meghallotta a tömeg kántálását. Azt az arcot nagyon szerettem volna lefényképezni. Csak abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem koncerten, hanem focimeccsen vagyunk. Na innentől nem kerestük tovább a wc-t, egyenes egy irányú mozgásba kezdtünk a helyünk felé. Leültünk és végigszurkoltuk a mérkőzést. Erről sajnos nem tudok behatóbban írni, azt gondolom, elég rossz sport riporter lenne belőlem, ugyanis azon kívül, hogy örülök ha gólt rúg valaki, számomra ez nem több mint fejtörés, hogy „uhh most jól felrúgták, vajon leszakadtak a golyói vagy sem, esetleg eltört a sípcsontja? Ja és Lóci kedvence: számomra felfoghatatlan, miért gyártanak világos színű mezeket. Egy kész harakiri, mikor a vakítóan hófehér mezében csak úgy elvetődik és 3 méteren keresztül a FÜVÖN csúszik! Mutassák meg nekem azt a Wanish intelligens white-ot, ami azt kimossa! Mert akkor olyan nekem is kell. Na de focimeccsnek vége, irány tovább a folyópart. Egy nagyon hangulatos pub-ba tértünk be, ahol minden szombaton éjjel különböző zenekarok lépnek fel. Aznap a 70-es, 80-as évek stílusába kalauzolt bennünket az együttes, és néhány sör és portói bor társaságában végigmulattuk az éjszakát. Nagyon jól éreztem magam, és szerintem az elmúlt közel 8 év alatt, mióta Lócával megismerkedtem ez volt az első alkalom, hogy kettesben mentünk bulizni, és a szórakozó helyen se futottunk bele ismerősök hadába. Jó volt megtapasztalni, hogy nekünk ez is jól megy. Kellemesen elfáradva taxiba csaptuk magunkat és irány a Farm.

Vasárnap délelőtt pedig irány Figueira de Foz, a tengerpart. Lócinak azt mondtam, hogy egy alsó kategóriás diákszállóra megyünk (mert egyébként ha nem vagy milliomos, másról ne is nagyon álmodozz errefelé). És ez volt a következő meglepim. Ugyanis Maria Piedade, aki a magyar csoportot koordinálta (rajta van több képen is) felajánlotta, vagyis jobban mondva a lelkemre kötötte, hogy nehogy ócska diákszállóra menjünk, amikor neki nyaralója van a tengerparton. Szóval sejthetitek milyen jó sorunk volt! Az első két nap semmi mással nem telt, csak beach meghódítással, illetve relax, relax, relax. Lehet irigykedni! Nagyon jó sorunk volt. Hétfőn este visszajöttünk Coimbra-ba, a farmra. Megköszöntük Maria-nak a szállást, és körbevezettem Lócit a farmon. Megnéztük az állatokat, és a gyümölcsöst.

Kedden délelőtt, ,miután jól kialudtuk magunkat, lementünk az itteni beach-re, a folyó mellé. És képzeljétek mit találtunk!!! Mini milk fagyit! Amit régen annyira szerettem  (és Lóci is), szóval nagy örömünkben gyorsan el is nyaltunk egyet. Majd miután az égiek nagyon kegyesek voltak hozzánk, és csodaszép időnk volt, belevetettük magunkat a folyó megtapasztalásába. Elég vizes volt, és még mindig elég kavicsos az alja, de ami nagy változás, hogy a partjáról a nagy köveket mind elhordták. Csak a pici sóderszerű lábmasszírozók maradtak. Este hazamentünk, és szerdán se telt sokkal „rosszabbul” a sorunk.

Csütörtök reggel elindultunk megkeresni a busz állomást, majd nekivágtunk újra Lisszabonnak. Kisebb fajta városfelfedező túra után megtaláltuk az óceanáriumot. Nem biztos, hogy így kell írni, de érti mindenki mire gondolok. Azt hiszem, Európa legnagyobb tengeri élővilág mustrája van itt Lisszabonban. Bemutatja az óceánok, és a különböző éghajlatú földrészek vízi élővilágát, méghozzá csodaszép környezetben. Sajnos a képek nem lettek túl jók, mert nem szabadott vakut használni, és odabenn elég sötét volt. Azért igyekeztünk. Én nagyon örültem, hogy eljutottunk ide, Lócinak nagy álma volt, én pedig kellemesen csalódtam. Érdekes volt, és látványos. És szerencsére ő tudta mi micsoda. Számomra kimerült annyiban: kis hal, nagy hal, kerek, szögletes, kockafejű, na ez egy polip, ez meg itt a medúza. J Na jó a bohóchalat felismertem.

Ahogy végigsétáltuk, megéheztünk, és beültünk egy hangulatos kis helyre ebéd-vacsorázni. Finomat ettünk, jól laktunk, majd irány a vasútállomás. A csomag megőrzőről még nem is meséltem. A nagy bőrönddel nem akartunk végig bohóckodni a fél városon, így az állomáson kitudakoltuk merre van, és miután nagy nehezen értelmeztük a használatát, betettük a bőröndöt és útnak indultunk. De csak ezután jött a vicces része. Leírom, hogy működik: beteszed a táskád egy szekrénybe, majd ráfordítod a kallantyút, ezután bedobsz 2 eurót, és a gép lezárja a szekrényt, és kapsz egy számkódot papíron. Mikor visszajössz, beütöd a kódot, kiírja hogy az idő arányában mennyit kell még bedobnod, majd ha kiegyenlítetted a számlát, nyílik az ajtó, és voálá. Na nem így történt. Persze hogy nem nyílt, sehol senki, és értetlenül álltunk a zárt ajtó előtt. Aztán bejött egy bácsi és nagyon csúnyán összeráncolt szemöldökkel elkezdte nekem a nagylitániát (kissé emelkedett hangon) hogy fizessek, majd utána nyílik. „De hát fizettem te szerencsétlen! Nem érted? Eszem ágában sincs még egyszer!!!” Aztán egyszer csak a gép visszadobta a pénzünket, így kezdtük előröl a műveletet. Csiribí-csiribá....kinyílt. Boldogság! Ezt is megoldottuk!

Este 21.39kor Lóci feltett engem a vonatra, ugyanis azt mondta, nem engedi hogy egyedül maradjak Lisszabonba miután ő felült a repcsire. Így mielőtt elvonatoztam, megkerestük a taxi állomást, kitudtuk mennyibe kerül, és így én is nyugodtabban szálltam fel.

Nagyon hiányzik, már most, nem is akarok belegondolni, hogy hátra van még 3 hónap. Nagyon szeretek itt lenni, élvezem, és jól érzem magam, de azért nehéz. Ha valaki vár otthon, úgy nehéz. De boldog vagyok, hogy 2009-ben ilyen szuper és tartalmas nyaralás jutott nekünk. Szerencsés vagyok, ez biztos. És talán optimista is. Hittem benne hogy sikerül, és már miért ne sikerült volna!

Hétfőtől kezdetét veszi újra a munka, visszazökkenek a „régi” kerékvágásba, és várom a leveleiteket, üzeneteket!

Puszi mindenkinek!

Elvesztem...

Na nem a szó legszorosabb értelmében, csak elsodortak az események, és az elmúlt majd két hetet igyekeztem minél jobban és izgalmasabban átélni. Emiatt nem jutottam sokszor géphez, és egy kicsit elhanyagoltam az írást. Most igyekszem bepótolni. Remélem megnéztétek a fényképeket, mert azt azért minden alkalommal szorgosan feltöltöttem, nehogy lemaradjatok az izgalmakról.

Április 30. Szerenád

Coimbra egy tradicionálisan egyetemi város, telis tele hagyományőrző eseményekkel, történelmi múltat idéző felvonulásokkal. Ezek közül az egyik a szerenád. Minden évben megrendezik, melyre éjfélkor kerül sor a Santa Cruz nagytemplom előtt. Az egyetemisták felveszik a fekete ruhájukat a köpennyel együtt, és sörrel-borral a kezükben elindulnak a templom elé. Több ezer embert kell ilyenkor elképzelni. Felérnek a templomhoz, majd ahogy a harang elüti az éjfélt, gyönyörű éneklésbe kezdenek. A legvégén, buzdító kiáltások közepette magasba dobják a fita-kat, ami egy színes textil csík. Szimbolizálja az egyetemi évek elmúlását, illetve a színe a kar színével megegyező, amelyen tanulmányaikat folytatják. Egy óra magasságában véget ér az éneklés, majd kezdetét veszi a móka! Egy hétig tartó „ereszd el a hajam”. A felmérések szerint, ezen a programsorozaton lényegesen több sör fogy mint a Müncheni sörfesztiválon. Azért ez vicces. A folyó mellett koncerteknek ad otthont egy hatalmas sátor-együttes, melyben minden napra jut egy híres neves énekes, vagy zenei banda.

Május 1. itt is a munka ünnepe

A magyar csapattal felkerekedtünk, és nekiindultunk a városnak. Szerencsére nagyon szép időnk volt, így sikerült mindenhova elmenni, ahova terveztük. Megnéztük a főteret, majd felsétáltunk az egyetemhez, onnan kacskaringóztunk a város bazár részében, végül kiértünk a folyó partra, ahol hangulatos kis kávézók csalogattak minket. Rengeteg fellépő, tánccsoport igyekezett szórakoztatni a május 1. jóvoltából hasukat süttető portugálokat, na és persze a megfáradt magyarokat. Estére elégedetten konstatáltam, hogy a gyerekek elfáradtak (ugyanis este 11-kor még úgy kell könyörögni nekik, hogy menjenek aludni, miközben a mi szemünk már majd leragad), de ma nem kellett ringatni egyiket sem. Megvacsoráztunk, és miután elcsendesedtek, elővettük a finom portói borocskát, melyet Maria hozott nekünk, így halkan ugyan, de vigadtunk egy kicsit végre mi is.

Május 2. Figueira da Foz

Az óceánpart. Nagyon viccesen indult a gyerekek első találkozása a vízzel. Mire észbe kaptunk, hogy ott vagyunk, páran már leszaladtak előre, tapasztalni. Milyen is, hogyan is, mekkora is. És bizony a víz az úr, ez gyorsan kiderült, ugyanis első pillanatban, ahogy lábukat érte a víz, már vitte is a kis műanyag papucsokat. Volt ám nagy sikítás – kiabálás! Azokat a kétségbeesett arcokat sosem felejtem el. Majd a srácokkal gyorsan nekiálltunk, és összekapkodtuk az itt-ott úszó színes holmikat a víz tetejéről, és jót nevettünk az egészen. Szerencsére ragyogó napsütésben volt részünk, és a hangulatunk is nagyon jó volt. Egy kis pancsolás, kagylógyűjtés, és homokvárépítés után elindultunk egy étterembe ebédelni. Sokszor előfordult, hogy a szálláson a gyerekek csak turkálták az ételt, és ehhez még olyan finoman kifejező grimaszt is csatoltak, amiből minden körülöttünk lévő ember rögtön megértette a dolog lényegét: „nem ízlik”. Viszont ezt az ebédet a nagyfőnök fizeti, és Maria elmondta, hogy valamikor nemsokára meg is érkezik, szóval kezdődött a fegyelem. Nem szeretek ilyet, de megmondtam a gyerekeknek, hogy akinek csak egy fintort meglátok az arcán, felejtse el, hogy visszamehet ebéd után a vízpartra. „Ha nem ízlik, akkor max megeszed a köretet zsemlével, de ha fintorogsz, vagy látványosan fújogsz (amit azért elég gyakran megtettek a hal láttán), akkor nemhogy az árnyékban ülsz egész délután, de gondoskodom róla, hogy a hátralévő 2 hétben halat hallal adjanak enni!” Hangzott a pedagógiailag nem túl kedves és bíztató mondat, de elég sokszor kellett „mosakodnom” miattuk, mert nem ettek. És ezt az ebédet direkt azért iktatták be a programba, hogy akkor olyat tudjanak enni amit biztos szeretnek. És elég hülyén vette volna ki magát, hogy én mondom mit szeretnek (ezt az első héten kérdezte tőlem a főnökség, miután észrevették hogy nem nagyon esznek a magyar gyerekek) és még erre is vágják a pofákat. Meggyőződésem, hogy nem az étellel volt a baj, csupán berögzült rossz szokás, hogy nehogy már azt higgyék, hogy elém tesznek valamit, én meg majd jóízűen megeszem. De szerencsére megették, sőt még ízlett is mindenkinek. Nem szeretek így beszélni senkivel, főleg nem gyerekekkel, úgy gondolom, ez olyan szakadékot eredményez, ami miatt főleg az ilyen szociálisan hátrányos helyzetű, cigány és tanulásban akadályozott gyerekek sokszor kezelhetetlenné és tiszteletlenné válnak. Viszont miután tőlem nem szokták meg ezt a stílust, most komolyan vették. És volt, aki utána oda is jött és mondta, hogy „Berni néni, én akkor is megettem volna, ha hal lett volna, nehogy miattam kerüljön bajba.” Így délután fürdés, fagyi, majd 7kor irány haza. Elfáradtunk megint, de szerintem mindenki nagyon jól érezte magát, és ez volt a legfontosabb.

A felvonulás

Az egyetemi élet egyik legjelentősebb eseménye, a felvonulás. Papírvirágokkal feldíszített kamionokkal körbejárják a várost, majd a nap végén nagyot buliznak. Minden autó olyan színekkel van feldíszítve, ami a kar saját színe. Az elsősök mennek legelöl a hagyományos fekete ruhájukban. Utánuk a végzősök, rajtuk is a hagyományos fekete ruha, illetve a kar színeivel megegyező kalap, bot, virág, és gallér. Utánuk jön a kar feldíszített kamionja, amin a harmad, illetve ha 5 éves a képzés akkor a negyed évesek buliznak. Osztják a sört, a bort az üdítőt és a szendvicseket. Az utcákon végig embertömeg. Náluk ez a ballagás. Csak kicsit kevésbé konvencionális, mint nálunk. Mindenki jól érzi magát, eszik, iszik, bulizik. A Budapest Parádéhoz tudnám hasonlítani, csak azzal a különbséggel, hogy itt mindenki ismeri egymást, nem a magamutogatás illetve a drogok vannak a középpontban, hanem a közösen eltöltött évek megünneplése, látványos ünnepélyes lezárása. Mindenki a kis fekete ruhájában, ezzel is szimbolizálva az egyenlőséget, az összetartozást. Nagyon jól éreztük magunkat, csak elfáradtunk, és az embertömeg miatt nem mertünk a gyerekekkel túl sokáig illetve túl frekventált helyen maradni. Sétáltunk még kicsit a városban, majd irány a farm. Kiültünk napozni, megvacsoráztunk, és leültünk a kanapéra nevetni. De tényleg. Lacika és az ő arany köpései. Én a könnyem törölgettem és igyekeztem nem leesni a székről annyira nevettem. És mindig bírt olyat mondani, ami újra és újra elindította a folyamatot. Henivel igyekeztünk írni a beszólásokat, de komolyan néha még az se ment annyira elsodort minket a nevetés.

Íme egy két ízelítő: (tudom hogy így már nem olyan igazi, mert ahhoz ott kellett volna lenni és hallani a kis tájszólásával és ragozásával, de azért hátha)

Testápoló sztori: behozta a testápolóját, majd mondta hogy ezt csak az arcára, és a kezére lehet kenni. „De miért csak oda?” „Hát mer ahun bunda van oda nem lehet kenni!”

„Saját magamat is elfelejtem”

„A baj jön ráfele”

Miközben írtam egy kiét beszólást a telefonomba, észrevette, és nem értette hogyan lehet ebbe ilyeneket írni: „Mán olyan nagy füzet van magának benne?”

Felállt az asztaltól, betolta a széket és így szólt: „Hát tudod így, és aztán így”

Este lefekvéskor: „Hát akkor jóéjszakát kívánok és hozzá sok boldogságot még mán”

Az egyikük túl nagy hévvel ette a fagyit: „Tán az orrod meg fagyit eszik”

„Engemet császármetszéssel hoztak létre.”

Amint Heni elküldi nekem a többit, ígérem megosztom veletek, én még most is jót mulatok rajta.

Folyópart

Csütörtökön lementünk a folyóhoz, ugyanis Coimbra-ban folyó „beach” is van. Napernyőkkel, pálmafákkal, bárral, ahogyan azt kell. A lányok bekapcsolták a telefonjukon a zenét, és táncoltunk. Mindannyian, Nagyon élveztük, jókat vigyorogtunk magunkon, egymáson és mindenen. Fürdeni nem mertünk, mert mondták, hogy a Tiszához hasonlóan gyorsan mélyül néhány helyen, és tele van gödrökkel. Az időjárás kegyes volt, így gyorsan elröppent az a pár óra amit ott töltöttünk. Este Henivel bementünk a városba egy órácskára, hogy meg tudja venni az ajándékokat itthonra, addig a gyerekek Petivel és Maria-val visszamentek a farmra vacsorázni. Még egy nap, ami olyan hirtelen csak úgy

eltelt.

Este

Csütörtök este az egyetemi partik keretében egy koncertre igyekeztem a görög lányokkal. A végére úgy sült el a dolog, hogy a görögök otthon maradtak, én pedig Heniékkel mentem. Rengeteg ember, rengeteg sátor melyekben különböző stílusú zenék, ital, szórakozás, minden ami kell ahhoz, hogy kellőképpen levezesd a feszültségedet. Pedro és Nuno is velünk jöttek (ők azok a portugál nem mellesleg meleg srácok, akikkel legelőször mentünk bulizni itt a városban). A Buraka együttes lépett fel a nagyszínpadon, ami néhány bacardi elfogyasztása után meglepően jó muzsikának tűnt (habár előtt nem ez volt a véleményem). Táncoltunk, sodródtunk a tömeggel, majd mikor véget ért, sorba álltunk a taxiért, és irány haza. Aznap sem vittük túlzásba az alvást, mint ahogy egyik nap sem.

Péntek

Reggeli után elvittek minket a Portugal Pequeno-ba, ami egy múzeumhoz hasonló, de a kivitelezése kissé eltérő. Portugáliában található nevezetességek, építmények, illetve tradicionális házak, épületek találhatók benne lekicsinyítve. A képeken láthatjátok, hogy kb. ember magasságúak az építmények, de minden kődarab pontosan megegyezik az eredetivel. Nagyon élveztük, oda még biztos visszamegyek, ki kell azt élvezni gyerekek nélkül is. Lelke van a sok kis házikónak. Úgy éreztem magam, mint Hófehérke, mikor betéved a törpék házába. Délután visszamentünk farmra, és ebéd után körbe jártuk a helyeket ahol a gyerekek dolgoztak. Elköszöntek mindenkitől, megkapták a kis ajándékaikat, és elkezdtek összepakolni. Este 2 autóval jöttek értünk, és elmentünk egy étterembe, ahova jött velünk a főnökség néhány tagja is, illetve a nagyfőnök, aki ugyan nem velünk fogyasztotta el a vacsorát, de az ott tartózkodás alatt többször is feljött hozzánk, és érdeklődött, hogy minden ok-e, ízlik-e, ilyesmi. Odaadták Heniék az ajándékokat, majd Maria is megkezdte az osztogatást. Nagyon kedves, személyre szóló ajándékokkal lepték meg a magyar csoportot, és nekem is megköszönték a segítségemet. Majd nemsokkal később kiderült, hogy az asztal, amit számunkra foglaltak, fél órán elül egy másik társaság számára van előkészítve, de mivel a főnökség ismerte az étterem tulaját, nem csináltak belőle gondot, hogy kivittük a poharainkat az udvarra és ott folytattuk a mulatást. Még táncoltunk is nekik a gyerekekkel együtt. Erről is tettem fel képeket. Nagyon szuper és felejthetetlen élmény volt. Remélem a magyar csoport is tényleg jól érezte magát. Én elmondhatatlanul elfáradtam ez alatt a 3hét alatt, de rengeteg élménnyel és egy nagyon szuper barátnővel lettem gazdagabb!!!

Hazaértünk, majd összekészülődtünk, és alvás nélkül indultunk tovább Lisszabonba a repülőtérre. Segítettem a becsekkolásnál, majd fél 7 után nem sokkal elindultunk a sofőrrel vissza Coimbra-ba. Ma pedig ma van, végre utolértem magam a beszámolókkal, bár tudtam volna még írni, nincs erőm hosszabban kifejteni. Biztos vagyok benne, hogy a leírtak és a fényképek alapján minden emlék eszembe fog jutni még évek múlva is! Felejthetetlen volt! Köszönöm nektek!!!

Megérkezett a magyar csapat 2009.04.19.-én éjjel. Hogy kik ők? És miért jöttek? Dióhéjban: Van egy speciális iskola Nyírbátorban, ahol van egy tanár, őt Kovács Róbertnek hívják, aki folyamatosan azon dolgozik, hogy az iskolába járó különböző okokból hátrányos helyzetű, és tanulásban akadályozott gyermekek számára új lehetőségeket nyisson a világban. Ő az a Kovács Róbert, aki évekkel ezelőtt elkezdte kiépíteni a portugál – magyar jó viszonyt is, aminek köszönhetően én is eltölthetek itt 6 hónapot! Ebből az iskolából érkezett 7 gyermek és két tanár 3 hétre. A gyerekek tanulásban akadályozottak, és speciális szakiskolában tanulják a különböző szakmákat. Van aki kerti, van aki varrodai munkát tanul. És itt többé kevésbé ugyanazt csinálják mint otthon, csak természetesen az itteni lehetőségekkel kibővítve. Olyan ez, mint egy terülj-terülj asztalkám, melyről mindenki elveheti a részét, amit szeretne, amire kíváncsi. Sajnos helyettük nem tudjuk elvenni az asztalról a finom falatokat, de ezzel a lehetőséggel, hogy ide kijöhettek, megterítettünk nekik.

Hétfőn körbevezettük őket a farmon, mindent megmutattak nekik, üdvözölték őket, majd kezdetét vette a munka. Szerencsére nagyon élvezik, és többé-kevésbé az étellel is megbarátkoztak. Azokon a tevékenységeken is részt vettek, melyeket minden héten a portugál fiatalokkal csinálunk, így sor került a közös focira, és az arc rajzolásának elsajátítására egyaránt.

Sajnos az én agyam a három nyelv folyamatos fordítása során olyan mértékben lefárad, hogy esténként azon kapom magam, hogy a görög lánynak magyarul, a magyar gyereknek portugálul válaszolok. De sebaj, majd csak beolajozódnak azok a fogaskerekek.

Gyakorlat

Eltelt az első hét a magyar gyerekek társaságában, és úgy gondolom több szempontból is nagyon fontos és hasznos volt mindannyiunk számára. A gyerekekkel való szinte 24 órás együttlét hihetetlenül nagy segítség önmagam és a tanulásban akadályozott gyermek mint jelenség megismerésében, megtapasztalásában. Olyan ez, mint a kifestő könyv. Ezt kapjuk az iskolában, és az élet színezi ki. Csak remélni merem, hogy a sok színből, amit az élet kínál, legalább 1 nálam lehet, és még ha a szülők, a kultúra vagy a társas kapcsolatok be is sötétítik, ha nem is átfesteni, de legalább halványítani lesz lehetőségem a színeken. Ennek az érzésnek meg kell maradni, hogy érezzem, van értelme annak amit csinálok. Hogy nem hiába.

A görögök

Változás. Hogy ki változik, nem tudom, de változunk. Még mindig nagyon zavarnak dolgok, de megígértem magamnak, hogy ezzel nem mérgezem a lelkem, viszont már nem okoz belső feszültséget. Kezdem megtanulni, hogyan kell együtt élni? Vagy széttépni a korlátokat? Netán én is olyan vagyok, mint a sérült gyerekek? Ragaszkodom valamihez, amiben még bízhatok, és görcsösen markolom anélkül, hogy felismerném az utat ami sokkal szebb, könnyebb és egyszerűbb? Talán ez történt. Történik. Mert folyamatosan érzem. Talán ez mindig is így volt az életemben, csak túl elfoglalt voltam, hogy odafigyeljek rá.

Felemelni, nem lesüllyedni...

Ha egy szinten akarsz lenni egy gyermekkel, akkor nem lesüllyedni kell hozzá, hanem felemelni őt, hogy egyenlőnek érezze magát. És akkor megnyílik, kitárul, és eljuthatsz hozzá. Ezek a szavak nagyon mélyen bevésődtek. A tanítóim mondatai lépten nyomon bevillannak. Figyelmeztetnek, és olyan elmondhatatlanul jó érzés, mikor rájövök ez mennyire így van!

Hidroterápia

Végre sor került a várva várt hidroterápiára. A központban van egy szuper jól felszerelt meleg vizes terápiás célra kiválóan alkalmas medence. Több cp-s gyermekkel mentünk be a vízbe, majd miután megtudtam, hogy a legtöbb gyermek számára ez az első alkalom, nem várakoztam a feladatokra, hanem saját érzésem szerint (úszásoktató révén) nekiálltam megszerettetni a vizet egy 5 éves izgő-mozgó Gabriel nevű kis ficánkával. 5 másodpercenként elmondta, hogy neki nem kell segíteni, neki megy ez egyedül is. Majd gyorsan kiderült, hogy azért annyira mégsem. Gondoltam, ha ennyire szeretne tapasztalni, hát legyen. Elengedtem. Persze hogy elmerült, és csak kétségbeesetten kapálózott a víz alatt. Kihúztam, majd miután kibuborékolta az összes benyelt vizet, megszorította a nyakam, és közölte, hogy na jó, megengedi hogy segítsek.

Buborékot fújtunk, kishajók voltunk, repültünk, egyensúlyoztunk, merültünk levegővétellel, és minden csuda izgalmas dolgot kipróbáltuk, majd azon kaptam magam, hogy elment az óra. Nem dolgoztunk szervezett keretben, mindenki egyesével szórakoztatott egy gyereket, amolyan ismerkedésként. Néha gyereket cseréltünk, vagy vonatoztunk, de kötetlenül. Nagyon jól éreztem magam, és a hab a tortán az a nagy cuppanós puszi volt, amit a kis embergyerek a csücsöri szájával az arcomra nyomott. Ez sokkal több volt, mint egy köszönöm. Ebben a pusziban benne volt minden. Kár hogy nem lehet beletenni egy dobozba, és néha elővenni. Újra és újra.

Másnap úgy fogadtak a központban, hogy szeretnék, ha többször mennék, mert nagyon meg voltak velem elégedve. Boldogság és elégedettség a köbön. Nagyon tisztelem az itteni fizioterapeutákat, nagyon precízek, és elhivatottak. Ha ők ilyet mondanak, az felér egy Buday-s vizsgával, amin nem buktam meg. De nem ám!

Most kacsintanék, ha tudna ilyet a blogom, de mivel nem tud, képzeld el!

A farkas Farkas

Ezen a héten a legizgalmasabb tevékenységünk a drámafoglalkozás volt. Kitalálták a portugál önkéntes lányok, hogy adjuk elő a Péter és a farkas című mesét. Elkezdtünk készülődni a darabra. Feldolgoztuk a szöveget, kiosztottuk a szerepeket, és elkezdődött a teszek- veszek-tüsténkedek  Szerintem kitaláljátok kinek a szerepét kaptam meg? Hát persze hogy én lettem a farkas. Mindenki jót mulatott rajta, amikor elmondtam az igazi nevemet (mármint a jelentését).

Belekalkuláltuk a mese kialakításába, hogy a sérült emberek képzelete nem olyan, mint pl. az enyém vagy a tiéd. Sok vizsgálat bizonyította ezt, és sajnos a való életben is sokszor adódik rá alkalom, hogy tetten érjük ezt a hiányosságukat. Megbeszéltük, hogy készítünk hátteret, ami olyan, mint az erdő, és zenét  kapcsolunk a történethez, illetve a szereplőket maszkokkal illusztráljuk. Lefényképeztük a mesekönyv képeit, majd számítógép és nagy képernyős tv segítségével háttérként azt is felhasználtuk.

Ugyan nagyon rövid, és egyszerű előadás volt, de annál izgalmasabb és tartalmasabb. Nagyon tetszett a nézőknek. Ezután megkérdeztük őket, ki ismerte a történetet, és megkértük őket meséljék el, mit gondolnak a történetről. Majd ők is felvették az álarcokat, és megtapogatták a kellékeket.

Farm

Már jó előre készülünk a gyereknapra, (kb 600 gyerek lesz a farmon 1 hét alatt) és minden csoporttal lesz szélforgó készítés. Ezeket mi készítjük elő. Különböző színes nejlonos anyagú magazinokból kivágjuk a négyzeteket, majd meghajtogatjuk, és bevagdossuk a 4 él mentén. Ne kérdezzétek, miért kell ezt csinálni, én sem értem. Görög lakótársaim bután néztek rám, mikor ezt megkérdeztem, és kissé értetlenkedve a kérdésemen közölték, hogy ezért fizetnek majd az iskolák, a gyerekek, ezért a program szervezői szeretnének adni valami szépet. Ehhez megcsináltuk a pálcikákat is, amelyekre zsinórból hurkot tekertünk, majd gyöngyöt fűztünk. A lényeg, hogy az iskolás – óvodás gyerekeknek csak össze kell ragasztani a szélforgó közepét, és felszúrni a pálcikára. Gyakorlatilag a munka 90%-át előre elvégezzük helyettük. Visszatérve a görögök álláspontjára, valóban fizetnek érte. Viszont ha gazdag gyerek lennék, se örülnék kevésbé annak, amit magam készíthetek el. Az elkészítés, a létrehozás öröme nem pótolható előre gyártott, félig kész játékokkal. Az nem ugyanaz. De szerencsére ezen nem nekem kell gondolkodni. Remélem azért örülni fognak neki.

Meseország

Pénteken elmentem úszni, majd a jóleső elfáradás után siettem a központba segíteni az ebédeltetésnél. Van egy nagyon súlyosan mozgássérült kislány, aki általában zsiráfos külsejű székben ül, amit gurítani lehet kicsi zsiráf kerekeken. Egyszerre érzek vele szemben örömet és bánatot. Öröm, mert csoda egy kislány. Gyönyörű, kifejező nagy gombszemekkel, érzésekkel, melyeket szavak nélkül küld hozzám, és bánatot, mert ez a kismadár, bizony kalitkába van zárva. Akármennyire is szeretném kinyitni a kalitka ajtaját, nem tudom, Maximum benyúlhatok a rácsokon belül, ha megengedi, és ő is akarja, és foghatom a kezét. Tanítás az élettől, bizony nagy tanítás. Segíteni neki, és a hozzá hasonló emberpalántákon.

És nem sajnálni. Mert attól lesz nekik a legkevésbé jobb az élet.

Ebédnél összetalálkoztam Elizabet-tel, és egy asztalhoz ültünk enni. Ült még az asztalunknál egy hölgy, akiről csak délután derült ki, hogy a fénymásoló részen dolgozik. Erről később. Elizabet elcsalt, hogy nézzem meg, hol dolgozik. Annyit tudtam, hogy animátor, de álmomban sem gondoltam, hogy az ő jóvoltából újra gyereknek érezhetem magam. Ő és a munkatársa Margareta egy olyan szobában munkálkodnak gyerekekkel, ami maga meseország. Képzeljétek el hogy tele kicsi lámpákkal, nagy kastéllyal, amibe be lehet mászni, benne sok-sok színes fény játék, zene, különböző tapintatú anyagok, illatok. (ez nem Snuezelen terápiás szoba, de sok a hasonlóság). Margareta és Elizabet beöltöztek nagyon szép mese ruhába, és így várták a gyerekeket. Majd kezdetét vette a csoda. Varázslás, pörgés, mesemondás, játék. A gyerekeket is beöltöztettük, kifestettük, ahogyan ők akarták.

A falon volt több csillag alakú lámpa, melyeket nyomással lehetett ki-bekapcsolni, illetve kettő olyan melyet rendesen kapcsolóval irányíthattunk. Margareta odaült a fal mellé, és a gyerekekkel együtt mondtuk a varázsigét, és végszóra Margareta felkapcsolta a csillag alakú lámpát. Volt egy kisfiú, aki ennek úgy örült, hogy örömében sikongatni, és hangosan vigyorogni kezdett. Nagyon édes volt. Majd ezt elismételtük még 2 szer a másik lámpával is, illetve a lekapcsoló varázsigével. Persze a gyerekek nem vették észre, hogy Margareta kapcsolgatja a lámpát, igazi varázslás volt ez, akárhogy is nézem, igazi. Azt hiszem nem kell kommentálnom, hogy ez a fajta tevékenység mennyire jól és hatékonyan segíti a képzelőerő kialakítását, és a mese gyógyító hatását milyen módon fejti ki. Csodálatos. Ha egyszer nekem is lesz gyermekem, azt hiszem ilyen szobát fogok varázsolni neki. És varázsolni fogunk! Mert még nekem is sikerült elhinnem abban a röpke kis időben, hogy ez egy más világ, itt minden jobb, könnyebb és szebb. Csodák bizony léteznek. Ezt ma bebizonyították nekem.

Délután portugál nyelvóra. Mayra jóvoltából rohamosan fejlődni kezdett a portugál beszélőkém, és ezt mások is észreveszik. Amikor megérkezett Vera, a tanárunk, nagy széles mosollyal üdvözölt, és elújságolta, hogy a felső szinten mindenki arról beszél (főleg a nyomtatós részlegen) hogy milyen gyorsan tanulom a nyelvet, ugyanis a hölgy, Eliza azt hiszem, aki az asztalunknál ült, meglepődve kommentálta kedves munkatársainak, hogy milyen szépen haladok. Majd megdicsérte Verát, milyen jó tanár! És igaza volt! Nagyon jó tanár!

Kedves Mindenki!

Nem tudok sokat írni, igazából nagyon nyugisan telt az elmúlt 2 nap. Görög lányok Portoban, én az itteni csipet-csapattal járkáltam a várost. Húsvét illat van a levegőben, de azért hiányzik az otthoni locsolkodás, piros tojás-csoki tojás.

Tettem fel fényképeket, most olvasás helyett nézegessétek azokat!

Sok puszi MINDENKINEK!!!!

Ez a hét kicsit más volt mint a többi. A gyerekek különböző Húsvétra előkészülő programokon vettek részt. Keddtől nem voltam együtt a görög lányokkal, és akkor még nem is sejtettem milyen jól jártam. A farmon a Casa de Forno-ban tevékenykedtünk külső iskolából jött gyerekekkel. A csoportot ketten vezették: Elizabet, és Joao. Hozzájuk csatlakozott néha Fernanda, és a spanyol Mayra, aki tanulni van itt 3 hónapot. Valami animátorkodós iskolába jár. Graca-ról (ő a szakácsnő, a Casa-ban) semmiképp nem szeretnék megfeledkezni.

Első nap még nem is sejtettem micsoda csapat ez. A gyerekek kb 7-12 évesek, fiúk, lányok (ők nem sérültek). Joao minden nap jópofa játékokat hozott nekik, amibe én is bekapcsolódtam. Sok futós, versenyzős feladat volt. Mindig rajtam nevettek, mert amikor Mayra-val nekünk kellett futni, mindig csak abból jöttem rá, hogy én jövök, mikor az utolsó szó is elhangzott „hungara”. És persze csak ekkor eszméltem, a gyerekek nagy vidámságára. Volt olyan feladat, amikor kint az udvaron bekötötték a szemünket, és pohárral a kézben kellett eltalálni a kúthoz, majd hozni bele vizet, amit bele kellett tölteni a hasonlóan bekötött szemű ember üvegébe. Eközben a gyerekek mondták jobbra-balra-egyenesen-fordulj.(portugálul, és kánonban) Képzelhetitek... Én ennyit szerintem életemben nem nevettem. És persze nem elhanyagolható, hogy Joao nem könnyítette meg a helyzetünket. Folyamatosan locsolt minket. És ellenkező irányba kalauzolt. Így is alig értettem hogy akkor most merre, és csak a hallásomra tudtam hagyatkozni. Elizabet, Joao és Fernanda egész nap ugartták egymást. Joao kidurrantott egy vizzel félig telt lufit Elizabet fején, majd felszerelt egyet az ajtóra, és mikor Fernanda megjött, a fejére durrantotta. Graca a konyhában ökörködött folyamatosan. Kis bors vagy só a kávédba, ásványvizedbe... Már fel sem tűnt. Állandóan résen kellett lenni. Ugyanez ment a második nap is. Ami nagyon fontos, hogy eme díszes társaság nem beszél angolul, szóval a kis szótár a zsebben, kalandra fel. Mayra is töri rendesen a portugált, szóval folyton rajtunk nevettek, minket ugrattak, amiért szerencsétlenkedünk.  De ez ilyen kedveskedős baráti dolog, nem gúnyolódós. Második nap ebédnél Joao piripiri-t (erős paprika) tett a kólába, amit hozott, majd szívélyesen körbe kínált mindenkit. És persze ennek is könnyünket törölgetős röhögés lett a vége. A gyerekek két csoportban voltak, állandóan versenyeztek. Volt amikor különböző pontokra kellett eljutni, ott a kérdést megválaszolni, majd sietni tovább. A kicsik néha rajtunk lógtak, a nyakunkban cipeltük őket, úgy szaladtunk tovább. És nyertünk! Nagyon sokat beszélgettem a gyerekekkel. Okos kis lurkók, felmérték, hogy velünk lassabban kell beszélni, sőt néha előkapták a zsebünkből a szótárat, és kikeresték a szót (sejtették hogy úgyse tudjuk). A nap végére minden nevető izmom elfáradt.  Mikor már azt hittük nem jöhet semmi, nekiálltunk pudingot enni. Graca megsózta Joao pudingját, mire egy váratlan pillanatban Joao megfogott egy marék pudingot és belenyomta Graca arcába. Csupán merő szeretetből. Mindenki szaladt amerre látott. A tányért, poharat sose hagyd az asztalon, ha elmész szedni magadnak valamit. Mindent szagolj meg mielőtt eszel belőle... A végén már azon is nevettünk ha Graca elővette a sót, hogy tegyen a levesbe, mindenki fogta a poharát, és arrébb tette, biztos ami biztos. A lányok elmondták, hogy mióta együtt dolgoznak, minden nap 3 váltás tiszta ruha, hajszárító, sampon és min. egy váltó cipő van a kocsiban. Elizabetnek 3 hete volt a szülinapja, amiről csak annyit értettem meg, (többek közt azért is mert úgy nevettek alig bírták elmesélni) hogy összetörtek néhány tojást a fején, majd szerintem a torta nagyobb része sem a hasukban kötött ki. Lökött egy társaság, de nagyon jó emberek! Hihetetlenül jól éreztem magam. És Mayra-val is nagyon jóba lettem.

Csütörtök

Reggel elbújtunk a gyerekekkel, Elizabet-tel és Mayra-val a fürdőben, mert észrevettük, hogy Joao még nincs ott. Majd kb 5 perc után hallottuk a lépteit, és nem olyan soká hangos kopogással jelezte, hogy megtalált. Úgy kellett nevetnünk, de közben mindenki pssz-egett, hogy nehogy meghallja. Végül ránk törte az ajtót, és Graca segítségével ránk irányította a kerti csapot, szóval ugyan nem hagyomány a locsolkodás, de azért kaptunk rendesen. Majd futottunk 2 kört a narancsfák körül, és nemhogy szárazak voltunk, de még le is izzadtunk. Délután lovagoltunk. Mármint elvileg a gyerekek. Meg ahogy én azt elképzeltem. Ezek a lököttek ráhúztak egy kobakot a fejemre, majd addig piszkáltak, (persze fényképezővel a kezükben) míg felültem a lóra. Nagyon élveztem, csak sajnáltam szegényt. Biztos jobban esik neki a gyerekeket cipelni mint engem.

Nem is említettem. Ma Portoban koncertezik a Quinta Pancada. Sérült emberekből álló zenekar. Itt az APCC-ben „élnek, dolgoznak” szóval a mieink. A legelső terv szerint úgy beszéltük meg, hogy megyünk, de aztán mikor kiderült hogy a koncert este lesz, vonattal oda 15 euro, plusz nem tudunk hazajönni már este, másik 20 a szállás, majd vissza vonat 15. És akkor még nem ettünk, nem mentünk sehova. Belépő ára 5 euro. Én visszaléptem. Nagyon szerettem volna menni, de ennyi pénzt nem áldozni egy koncert miatt. Tegnap mesélték a lányok, hogy beszéltek egy terapeutával, aki elviszi őket kocsival. Persze meg se kérdezték én akarok-e vagy nem menni, annak ellenére, hogy tudták, csak a költségek miatt mondtam vissza. Na mindegy. Nagyon rosszul esett, de gondoltam biztos így kell lennie. Valamiért itthon kell maradnom.

Majd csütörtök reggel (a koncert napján) jött Elizabet, és portugálul nagyon vidáman mond nekem valamit, amiből csak annyit értek koncert. Mi? Hogy? Ja én nem...Csak a lányok. A görögök. Erre ő rázza a fejét. Nem-nem, te jössz velünk! Joao, Mayra, Elizabet, két terapeuta a központból, és én. Megbeszélték, hogy inkább elkérik a központ egyik buszát, így el tudtunk menni mind. Nem tudom kitől származott az ötlet, mert nem beszéltem nekik arról, hogy miért nem megyek. Vagy talán annyit hogy este nem tudunk hazajönni, és a lányokkal ellentétben én nem akarok Portoban maradni. A lényeg hogy kedvességből, és emberségből csillagos 5-re vizsgáztak! És elmentünk!

Koncert

Egész úton odafelé ment az ökörködés. Sajnos az eső esett, bár ez a legkevésbé sem zavart minket. Megdicsértek, hogy milyen sokat és milyen szépen beszélek portugálul. Erről csak annyit, hogy tudnak azért néha kegyesen hazudni is.

Odaértünk. A muzsika háza nevű hatalmas modern épület adott otthont a koncertnek. Rengeteg ember, szépséges színpadkép... Mikor odaértünk, meglátott Marciou, a dobos (ő William-szindrómás fiú), és rögtön odajött hozzám megfogta a kezem, adott puszit, és kedvesen mosolygott. Tudni illik minden nap, mikor a farmon vagyunk, Marciou megkeres, megfogja a kezem, és elkísér ebédelni. Nagyon jól szocializált, és hihetetlen kedves. Olyan jól esett, hogy ott volt az APCC színe-java, és ez nagyszerű kis ember (teszek fel képet róla, ahol furulyázik) megismert, és odajött hozzám!

Beültünk, görögék sehol (nem láttam a messziről virító piros hajzuhatagot) majd elkezdődött. Ne tudom leírni amit éreztem. Libabőrös lettem, és sírtam is. A zene mellett a színpadon előadtak egy történetet. Úgy kezdődött, hogy van egy terhes nő a férjével, illetve az egészséges kislányuk. Majd megszületett a baba. És minden elsötétedett. Fényekkel, hangokkal illusztrálták, hogy nem a boldogság érkezett. Majd szépen lassan kibontották a történetet. A szereplők közt voltak Down-szindrómások, mozgássérültek, egy vak férfi, és épek is. Lassan bemutatták hogyan siklik ki az élet. Belekerültek a mókuskerékbe, az apa megőrült, mindenki elment mellettük. Nagyszerűen megfogták a mondanivalót, és tánccal, mozdulatokkal mutatták be. A legvégén mind kiálltak a színpadra, és elkezdték énekelni a ’what a wonderful world’ című zenét. A színpadon sötét, csak kicsi fényekkel az embereket mutatták. Majd lassan mind elkezdtek levetkőzni. Mindenkin ugyanolyan fekete melltartó –bugyi, illetve a fiúkon alsó volt. Valahogy akkor ott senkiben nem merült fel, hogy ezek az emberek nem pontosan ugyanolyan egyenlők mint Te vagy Én. Mindenki érezte ezt!!!

És szépen kivonultak. Egyszerűen leírhatatlan az érzés, amit kiváltott. Mindenki állva tapsolt hosszú percekig! Én ilyen gyönyörűt és mélyet még sosem éltem át. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy mégis eljöhettem, ott lehettem!

Majd a csavar a történet végén. Kedves görögeim elmentek valahova, és 9.05-re értek a helyszínre. De a koncert 9-kor elkezdődött, így nem engedték be őket. Azt a cirkuszt, amit csaptak, azt nem is tudom, és nem is akarom leírni. Nagyon jó volt, hogy nem velük mentem, így mivel indultunk, csak eljöttem, és még csak fel sem idegesített a dolog. Szégyelltem volna magam, ha úgy vagyok ott velük, mint egy csapat. De szerencsére odafenn máshogy akarták, és a hab a tortán, hogy haza se jöttek. Talán lesz pár nyugodt napom nélkülük. Elmegyek Mayra-val csavarogni és közben gyakorlom a portugál nyelvet!

Mindenkinek jó pihenést, sok locsolót, jó időt,a fiúknak sok csoki tojást kívánok! Írjatok! Most lesz egy kis időtök! Sok puszi!

Ui: légyszi ne a wiw-en írjatok, mert kb 1 hete nem tudom megnyitni. Helyette: farkasbetti2x@gmail.com

Az eltelt idő

Nem írtam, és minden este úgy feküdtem le, „csak nehogy elfelejtsem azt a sok mindent, amit le szeretnék írni!” Gondolkodnom is kell, hogy hol kezdjem.

Múlt szombaton egyszer csak szembejött velem egy pici piac. Na jó nem jött, csak ott volt, és én megtaláltam. Aki ismer, (főleg az apukám) tudja milyen nagyon szeretek piacra járni. És itt, olyan IGAZI piac van. Kiabálnak az árusok, és nem csak úgy rendesen, ahogy a torkukon kifér, igazi profik módjára kihangosító szerkezettel (amilyen a rendőröknek is van – csak nem tudom a nevét-) Szóval elvarázsolódtam. Kicsit olyan otthonérzésem támadt. Mert ez nem a turistáknak van, hanem az itt élő embereknek. És ez alatt a fél év alatt én is itt élek, tehát nekem is van. Sikerült is kb 2 órát elcsámborognom, és beszereztem egy balerinás cipőt, ami bőr, és nem csúszik a talpa. Ehhez hozzá tartozik a sztori, hogy itt a járdák pici kövekből vannak kirakva (mindenhol) ami amellett, hogy nem egyenletes, még csúszik is mint a csuda. Szóval magas sarkúban, ha kitöröd a nyakad, szerintem még a biztosító sem fizet.  És nekem magas sarok se kellett, csupán a kis barna cipőmben igyekeztem a munkahelyre, mikor is úgy megcsúsztam, hogy minden ami a kezemben volt kb. 3 méteres körzetben landolt körülöttem. A térdemen levő kis kalács elköszönt a kabátjától, és így bicegtem tovább.

Vettem egy szép inget is, majd a buszt lekésve elindultam gyalog a többé-kevésbé vadregényes tájon. Majd másfél órát sétáltam, de mivel az időjárás kegyes volt hozzám, egy pillanatig sem bántam. Hazaértem kb 13 órára, mikor is kedvenc szobatársam kikelve az ágyból elszürkült fejjel közölte velem, hogy milyen rossz idő van, nincs kedve kimozdulni se, de itthon se akar maradni. Na bumm. Igazodjon el rajta a gereblye, nekem nem megy.

Este elmentünk a városba sétálni. Majd találtunk egy helyet ahonnan nagyon jó kis muzsika szűrődött ki. Sikeresen eltáncolgattunk kb. hajnal fél 6ig, mikor is észrevettük, hogy olyan sokan vagyunk, hogy a táncolást leginkább a heringek mocorgásához hasonlítanám a halászhálóban. Így hazamentünk, aludtunk.

Még egy vicces dolog történt. Kiderült, hogy rossz szobába tettek minket. Mi nyugodtan internetezünk az ágyon ülve, mikor is bejön egy kb. 20 éves fiú (értelmi sérült, de nagyon jól lehet vele kommunikálni, kedves, segítőkész, érdeklődő). És meglátja, hogy a szobájában vagyunk. Majd elindulnánk a földszintre megoldani a problémát, mire elindul utánunk és nagyon kedvesen magyarázza, hogy neki nem baj, ő szívesen lát minket, és biztosított, hogy nem probléma, alhatunk ott mi is nyugodtan. Mindenki olyan jót mulatott. Olyan, mint egy óriás bébi. Nagyon vicces volt, ahogy hevesen próbálta meggyőzni a segítőket, hogy „nem, nem baj! Én csendben leszek! Nem zavarom a lányokat! Elférünk!”

Átmentünk másik szobába, ő meg szépen lefeküdt aludni 9kor.

Egy hét.

Olyan gyorsan húzott el a naptárban ez a 7 nap, hogy azon kaptam magam, eltelt. Hol is kezdjem? Hétfő: több száz új árú érkezett a toy – library-ba, ezeket válogattuk, szortíroztuk. Csavar, csavarhúzó, fúró, vágó, ragasztó, kiszedő, berakó, és ahogy anyukám mondaná a herkentyűnek a billentyűje. Délután portugál nyelv óra, majd mivel a gyerekek félig már szüneten vannak, nem mentünk több foglalkozásra, irány haza. Kedden a farmon segítettünk, ugyanis szerdára 180 gyereket vártak, és elő készítettük a terepet. Én festettem, vágtam, bambuszból narancs szedő szerkezetet gyártottam, majd délután irány a város, séta, napsütés, lazsálás. Szerdán aztán megérkeztek a lurkók. Volt nagy ramazuri. Megadták a módját, hogyan kell programot csinálni 180 gyereknek. Kicsi csoportokba rendezték az osztályokat, majd először össznépileg megnéztünk egy varázslatos lovasbemutatót, ezután pedig a csoportoknak kiosztottuk a programokat. Helyszínek: Ugráló vár+focipálya (ahol a focikapunk van egy lepedő, rajta kisebb nagyobb lyukak, azon kell berúgni a labdát.) Nem mellesleg, azt én gyártottam, nem kis erőfeszítéssel, ugyanis a nap egész délelőtt elbújt, bezzeg mikor ezt próbáltam ráeszkábálni a kapura, úgy melegített és tűzött 100 ágra, hogy a rövid ujjú pólóban is majd megsültem. Sebaj. Kész lett, túléltem, gyerekek élvezték, ez a lényeg. Második pálya: narancsleszedővel narancs vadászat, majd frissen facsart juice készítés. Persze mindezt a gyerekek. Harmadik pálya: lovarda – természetesen lovaglás, illetve régi hagyományőrző játékok kipróbálása. Negyedik pálya: Quinta Biologica: ez itt van a farm mellett, nagy fóliasátrakkal tele. Megöntözték a növényeket, leszedték ami már érett, szóval tanulós tevékenység. Ötödik pálya: Forno de casa: itt a leszedett zöldségekből levest készítettek, illetve sütit sütöttek. Mindenki együtt. Több segítő, és a gyerekek. Sok ilyen tevékenység van itt a farmon, ugyanis ez egy pedagógiai farm.  Idejönnek az iskolákból, és kiegészítik a tankönyvben tanultakat gyakorlati tapasztalatokkal. Itt vannak az állatok, a növények, a gépek, amikkel megművelik a földet, így a gyerek láthatja a folyamatot, hogyan lesz a búzából liszt, vagy a tejből sajt, illetve megismeri az állatokat, növényeket.

Képzeljétek, az Európai Önkéntes Szervezet küldött nekem egy „diák igazolványt”. Nem pont olyan mint amit itt lehetne beszerezni, de ugyanaz a logó van rajta, így a funkciója ugyanaz. A csajok nagyon kiborultak, hogy nekik miért nem jár, mi az hogy csak nekem, ők is ugyanúgy ugyanazért vannak itt mint én. Igen ám, de a kártyát csak 26 éven aluliaknak adják. És mindketten elmúltak már 26, szóval nem jár. Puffogás, duzzogás, aztán boldogsághormon kereső körútra indulván betértek egy étterembe, ahol végre azt ehettek amit akartak. Mindössze 40 eurót fizettek,(összesen) és örömködtek, milyen jó volt, és nem is drága. Na ja. Ha otthon van az ember, és van fizetése, megengedhet magának néha nap egy éttermi kiruccanást. De havi 95 eurós „zsebpénzből” szerintem nem. Na mindegy. Most befejezem, majd holnap folyt.köv.

Figueira de Foz

Végre tovább jutottunk a térkép nézegetésnél, és elhatároztuk, megkérdezzük mikor mennek vonatok a partra, mennyibe kerül, és ilyenek. Hasznos információgyűjtésre indultunk. Persze mindezt csomagokkal, ugyanis azt terveztük bevisszük a pakkot a központba, majd lemegyünk a partra (folyó). Nem így lett. A lökött tyúkok meglátták, hogy 10 perc múlva indul egy vonat, és hangosan sikítva (a boldogságtól) megindultak a jegypénztár felé. Amikor kiderült, hogy mindez 4 eurónkba fog kerülni, már késő lett volna jobb belátásra téríteni őket, hogy tegyük le a csomagokat és esetleg.....nincs esetleg, vonatjegy 3 személynek megrendelve – kifizetve, vonatra fel, indulás. 1 óra az út, de nem ám a távolság miatt, csupán bokorkerülő a kisvonat. Minden 10 méteren megálltunk, nézelődtünk, majd mentünk tovább.

Megérkeztünk. Kissé hűvös volt, de mi tántoríthatatlanok voltunk, így nekivágtunk a városnak, arra amerre az óceánt gondolni véltük. Már egy jó 20 perce csak gyalogoltunk, az utcákon alig-alig ember, és a szél egyre durvábban fújt. És egyszer csak megpillantottuk azt a bizonyost. Kék, és hullámzik, és haragos. De gyönyörű. Sajnos a szél olyan mértékben nekiállt minket feltartóztatni, hogy már a kapucni és a szemüveg sem volt elég. Leguggoltunk a földre, és annyira nevettünk. Hangosan kiabáltuk, hogy 3 hülye tyúk! (na nem magyarul) Mert mikor máskor mennénk a beach-re, ha nem orkán erejű szélben. Magam részéről az első vonattal visszafordultam volna, de szerencsére a csajokban nagyobb volt az elhatározás, mint a szél ereje. Nem mondom hogy könnyű menet volt, de lejutottunk. És megnéztük, megtapasztaltuk. Vizes, hideg, és sós. Gyűjtöttünk néhány kagylót, majd miután totál átfújattuk magunkat a széllel, beültünk egy kávézóba melegedni. Capuccino, és a csajoknak nutellás gofri. Miután kisétáltuk magunkat, és megállapítottuk, hogy nincs pénzünk taxira+vonatjegyre (mármint a kettőre együtt) így nekivágtunk a sétának. Kb 1 óra séta, majd kockára fagyva megérkeztünk a vasútállomásra. Még álmomban is éreztem hogy fúj a szél....

Igen kérem, győzelem. Az ÉN győzelmem saját magam felett. Ugyanis kezdett eluralkodni rajtam a tunyaság. Sajnos a focit leszámítva nem sok mozgalmas tevékenységben veszünk részt. Leginkább csak egy helyben állunk, vagy ülünk. Na jó kicsit talán túloztam, de nem érzem a nap végére azt a jóleső fáradtságot. Aki ismer, tudja, hogy otthon fordított a helyzet. Sokszor mondták már, hogy nyomkövetőt szerelnek a lábmra, mert soha nem lehet tudni épp hol vagyok. De ez így van rendjén. a Föld forog, ha nem forogsz vele, elszédülsz. És most kezdtem érezni, hogy szédülök. Félretettem minden "majd holnap" elhatározást, és este kíméletlenül bepakoltam a kis utazóba, és reggel felkeltem, reggeli, IRÁNY AZ USZODA!!! Mondanom sem kell, gyönyörű, és felszerelt, és hatalmas, és mindenki kedves, és senki nem beszél angolul, és nevetnek, azt hiszem rajtam, de sebaj, bejutottam, és ez a lényeg. Sőt csekélyke portugál nyelvtudásomnak köszönhetően megértettem (magam sem értem hogyan), hogy az általam otthon csináltatott nemzetközi diák, csupán arra jó, hogy igazoljam valóban diák vagyok, de semmifél kedvezményre nem jogosít. Milyen jó hogy van! De a lényeg, hogy mivel tudom igazolni diákságom valódiságát, be kell battyogno egy helyre (lerajzolta az uszodás néni) és ott csináltathatok olyat, mint amilyen az itt tanuló diákoknak van, na és majd azzal lehet diák jegyet venni a buszon, a moziban és sorolhatnám.

Már várom, milyen fejet fognak vágni görögék, ha ezt megtudják. Ugyanis tegnap már azon somfordáltak, hogyan csináltathatnának ők is olyat mint az enyém. De Olga elkeserítette őket, hogy sehogy. Mert egyikük sem tanul, így még ilyen messzi távolban sem fogják tudni elhitetni senkivel hogy tanulók. :-) Na jó nem akarok gonosz lenni, de mint tudjuk legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység. Juj de disznó kutya vagyok!

Ma még lesz portugál nyelvóra, aztán megyünk egy kávézóba, mert Vera gyakoroltatni szeretné velünk élesben a rendelést, majd egy kis mini-marketbe, ahol a gyümölcsök-zöldségek neveit, aztán ha minden igaz megyünk haza. Este biztos lesz program, majd holnap (vagy később) beszámolok róla!

Először is elnézést kérek, de ebben a programban nincs helyesírás ellenőrző, ezért nem ordít nekem a rendszer piros vonallal aláhúzva, hogy bődületes hibákat ejtek. Majd jobban figyelek, ígérem.

Kedden mehettem először fizioterápiára, amit nagyon élveztem. Egy venezuelai anyuka hozta be egyik kisfiát, mert ikrek, és az egyik makkegészséges, de sajnos Arthur a másik oxigén hiány miatt cp-s lett. Nagyon érdekes volt, ahogy a fizioterapeuta végigcsinálta az órát, sokszor mondta angolul mit miért csinál, és kérte is a segítségemet, aminek nagyon örültem. Nem tudom milyen gyakran jöhetek, és a hidroterápiát sem tudom pontosan, mert a mi projektünk, és ezek a programok sajnos pont egy időben vannak. Kis fejtörés után eldöntöttem, kiélvezem minden percét a lehetőségeknek, és nem fogok görcsösen ragaszkodni semmilyen elhatározásomhoz. Nagyon tetszenek az itteni eszközök, és a légkör. valamint a gyerekek! Olyan nagyon édesek és picik! Leskelődtem is, melyiket tudnám hazavinni, de rájöttem, messze még a hazamenetel, szóval ezzel a projekttel még várok. Ha netán nem egyedül mennék haza, hanem a szatyromban egy kis portugál törpével, tessék szíves ne meglepődni!

Komolyra fordítva a szót.

Szerdán a farmon voltunk egész nap, és répát festettünk az ottaniakkal. Valaki sajnos annyira rossz állapotban van, hogy a tevékenységet csak úgy tudtuk kivitelezni, hogy negyed órán át próbáltam átmozgatni a karját, hogy eltáltalán a kezébe tudja venni az ecsetet. Ezután bemásztam mellé a kanapéra, majd az irányításommal nekiálltunk egy kis hengerrel papírból kivágott répát festeni. Mindenki egyet, amibe majd a nyuszi hozza a csokitojást. Bizony, mert ők nem csak a gyerekekre gondolnak húsvétkor, hanem a nyuszira is. Neki jár a répa, ha már csokit hoz! Ez világos. Megmondom őszintén, először nagyon nem akartam ezt. Aztán annyira belejöttem, hogy az összes gyerekkel (vagyis fele társaság már inkább felnőtt) én festettem, ugyanis a lányok elég határozottan elzárkóztak. A végén már levettem a cipőmet, és úgy mászkáltam köztük, hogy ugyan sokszor az én orrom lett festékes, de a végeredményt tekintve sikeresen zárult az akció. Mindenki boldog, kész vannak a répák, jöhetnek a nyuszik a csokikkal. Elfáradtam Nagyon. De élveztem, és ez a fontos. Ilyet azelőtt még sosem csináltam. A gyakorlatok során csak a tornáztatásra került sor, ilyen tevékenységekre nem. Pedig milyen fontos lenne! Az alkotás öröme ott csillogott mindegyikük szemében. És mindez csak azon múlott, hogy le tudjuk-e vetkőzni a gátlásainkat és ellenérzéseinket, vagy nem. Örülök, hogy sikerült, pedig nagyon nem akartam. Ez az a bizonyos fal, amit már említettem. Nehéz ledönteni, sőt még nehezebb észrevenni, hogy ott van.

Üzenet:

Nórikának a baby usziba, hogy nagyon büszke vagyok rá, mert szuper ügyesen fejlődik, csak így tovább!!! Bakonyi Levinek, hogy Éva nénivel tornázzon helyettem is, és nem kicselezni őt, hanem küzdeni-küzdeni!!! Emmának a Mackó kuckóba, hogy mire hazamegyek, szeretném kergetni kinn az udvaron! Úgy igyekezzen!

Izikének és Rolcsinak Kőrösre, hogy tanuljanak jól, majd ha hazamegyek, ígérem, játszunk egy nagyot (anyát+apát meg elküldjük moziba). Huginak nagy kalappal a sminkversenyhez! Szorítok ezerrel.

Katinkám: Nagyon jó lenne, ha itt lennél, és a szakmai dolgokat a nap végén megvitathatnánk! Sok szomatós látnivaló van itt, és rossz hogy nincs kivel megosztani. Remélem az otthoni gyakorlat is jó.

Elkezdődött. Szinte hihetetlen, hogy ez már a negyedik hét. Valamikor azt érzem borzasztó csiga tempóban múlik az idő, de szerencsére az ilyen percek vannak kisebbségben. Gyors mint a vonat, na de nem a MÁV. Mert az minden, csak nem gyors. Hallottam micsoda politikai változásokon megy végbe kicsiny országunk. Meglepődtem. Kiteszem a lábam és hőn szeretett politikusaink végre lépnek valamit. Ha ezt tudom, hamarabb elhúztam volna. Ezen ne múljon! Csak kár, hogy minden bizonnyal egy ugyanolyan vérszívó társaság fog a helyükre ülni, és maximum a büdös zokniaikat cserélgetik egymás közt, de az egyiknek sem jut eszébe, talán mosni kellene. Na de félre a politikát. Itt jó, és kész. Ma megkérdeztem a vörös görög lányt, ha felajánlana neki itt valaki egy állást, elvállalná-e. Gondolkodás nélkül igent mondott. Nekem ez fura. Megértem hogy lassan 30 évesen nincs aki hazavárja (mármint férfiú) és nem siet, de azért nekem nagyon hiányozna egy csomó ember, és lehet hogy itt vannak pálmafák, meg tengerpart (na és narancs) de nem tudnék gondolkodás nélkül itt maradni. A boldogságomhoz szükségem van a páromra, a szüleimre, a barátaimra, a megszokott környezetemre. Persze ha ő talál itt valami portugál szépfiút, az is más. A szerelem mint tudjuk áthidalja ezeket a problémákat, legalább is ideig óráig.Én nagyon optimista vagyok, hogy ha hazamegyek, ez sokat fog számítani az önéletrajzomban, így kapok valami jó kis munkát, és segíthetek a sok kis magyar lurkónak. Egyébként meg azt mondják az emberek, hogy jelenleg itt is nagyon nehéz munkát találni. Legfőképp nem a külföldi embereket részesítik előnyben ha akad valami állás. És különben meg, megígértem Hajninak is, hogy szeptember 11-re otthon leszek, amikor is EB-n úszik, miközben én Sopron otthon folytatom életem egyik legszeretnivalóbb munkáját, a baby úszást.

De vissza Coimbra-ba. Hétfőn jól elvoltunk, a megszokott menetrendet követve eltébláboltunk a játék könyvtárban, majd ebéd, portugál nyelvóra, és művészeti terápia. Festettünk, rajzoltunk, segítettünk a gyerekeknek. Még jó, hogy ariel mosószert vettünk, így nem azon kellett aggódnom, hogy Annabella, a "választottam" néha engem pingál a vászon helyett. Sebaj! Csak azt nem tudom mi lesz, ha egyszer kiderül, egy Picasso veszett el benne, és rám festette felbecsülhetetlen értékű művét, én meg könyörtelenül kimostam. Szóval ezen gondolkodva bedobtam ugyan a pólóm a szennyesbe, de várok. Alszom rá egyet. :-)

Nem is mondtam, vettem 2 dvd-t, 3 euróért. Ez legalább olcsó volt. De nem akármilyet. Csokoládét, és Dirty Dancing2-t. Az egynek jobban örültem volna, de ez is szuper lesz. Angolul, hozzá portugál felirat. Két legyet egy csapásra! Hajrá magyar önkénteslány! Ne add fel! Még az a szerencs, hogy magyarul kívülről fújom a szövegét, talán nem lesz nehéz megértenem a sztoryt.

2009. 03. 19-22

Csütörtök reggel bementünk a központba, és ilyenkor az a feladatunk, hogy a többi portugál önkéntessel együtt megtervezzük a délutáni programokat, amelyeket a régi központban tartunk. Kivágtunk kezeket és lábakat papírból, ezzel szimbolizálva egy-egy embert, majd (mivel csak portugálul beszélnek) nagy várakozásom ellenére nem sikerült megtudni mit fogunk vele csinálni. Sebaj. Ezután azt találták ki, hogy mi majd a fiatal felnőttekkel együtt egy nagy csapat leszünk (ebben a félévben) és mint olyan illik csapatnevet választanunk. De ezt meg kell hagyni nekik, és az lesz a mi feladatunk, hogy próbáljuk kitalálni mit is szeretnének névnek. Bravó! Nobel-díjas ötlet! Hogyan tudnám kitalálni mit szeretnének, mikor a jól és érthetően beszélő portugálokat sem értem, meglepődnék ha most szállna meg a tudás és megértés angyala. Ebédnél megkértek bennünket, hogy segítsünk a kis iskolásoknak. Valakinek az evéssel, valakinek a viselkedésével vannak problémái, illetve elkel a segítség az ebéd utáni gyümölcspucolásnál is. Nagyon jónak tartom, hogy ebédeltetéskor mindenki jelen van, és pl.: a fizioterapeuta vagy a tanár ugyanúgy beáll segíteni, szóval nem kell 10 embernek idegrohamot kapni, minden nap. Nagy a hangzavar, de ezt leszámítva rend van és mindenki tudja a dolgát. Van egy nagyobbacska leányzó, olyan 10-12 éves lehet, aki nagyon megdöbbentő számomra. Értelmi problémái vannak, de ezzel itt nem kirívó eset. Ami hihetetlen, hogy annyira nem szereti bizonyos embertársait, hogy ha meglátja őket, akkor megragadja a hajuknál őket, és erővel, erőszakosan a tányérba döngöli, vagy ha nem ebédnél vannak, akkor csak szimplán hajat tép, vagy pofozkodik. Szóval ő elég rendesen el van szeparálva ebédnél, de sokszor ez sem segít. Megkérdeztem, miért nem adnak neki gyógyszert? Hiszen agresszív, hiperaktív, mentális problémák, mindez jókora fizikai erővel megspékelve...szóval nem elhanyagolható. Erre mondták, hogy nyugodjak meg, szed gyógyszert. Megnyugodtam. Vagy nem. Mert milyen lehet gyógyszer nélkül??? Nagykéssel rohangál a gyerekek között? Na jó csak filozofáltam. Tény, hogy minden problémája ellenére ő is egy gyerek, akit nem lehet elzárni a közösségtől, csak azért mert ilyen. Nyílván meg kell találni a módját, hogyan kell bánni vele, de megkérdezném a vele foglalkozókat, hány ősz hajszáluk van.

Délután portugál nyelvóra, majd indulás a régi központba. Nagyon jó kis mulatságot csaptunk, énekeltünk, és táncoltunk ( a kerekes székesek is nagyon helyesek voltak,) igyekeztek megmozgatni magukat, és minket egyaránt. Játszottunk olyat is, hogy szólt a zene, és amikor megállítottuk, ki kellett választani valakit, akinek jól a szemébe kell nézni. Ez azért fontos, mert néhányuk számára a mindennapi életben igen nehézkes a vizuális kontakt, illetve rossz fej kontroll miatt a kivitelezés próbája kudarcba fulladhat. Ezért játszunk ilyen játékokat. Nekik is fontos hogy ne csak a fejük fölött beszéljenek (rosszabb esetben róluk úgy, mintha ott sem lennének) vagy idő hiányában nem tudják megvárni amíg kivitelezik a fejemelést, és a szembe nézést. Nagyon élvezték. Aztán jött a névválasztás. Olyan hihetetlen, de amikor azt hinnéd, hogy biztos csak egyszerű szavakat tudnak mondani, mintha az értelmükkel is probléma lenne, váratlanul meglepnek. Olyan szavak, kifejezések hangzottak el (sokszor augmentatív kommunikációs eszközökkel) hogy a székemről majd leestem. Pl.: a székeken túl (értsd: kerekes székek), vagy az ACE (ami a régi kp. Neve) Corasao= ACE szíve. Vagy életszerető csapat. Sokat nem tudtunk lefordítani, mert rövidítések, vagy olyan kifejezések, amiket a szótár nem tartalmaz. De a lényegét megértettük.

Olga meghívott minket vacsizni magához, így a program után kicsit fáradtan oda igyekeztünk. Azt hittük, majd eszünk valamit, aztán megyünk haza és kész. Ehhez képest odajött Olga összes barátja, (17-en) és nekiálltunk international vacsorát rittyenteni. Sorolom: Nagy tál, bele: ananász, kukorica, virsli, gomba, joghurt, majonéz, tonhal, citrom, valami fűszer, ezt jól összekeverve masni tésztával (főtt) és máris kész. Hát mit ne mondjak, voltak fenntartásaim, ugyanis mindezt egy brazil srác találta ki (elmondása szerint ők sok ilyet esznek) és ezt az íz világot még nem próbáltam soha. Szerencsére mindenkinek nagyon ízlett (még a válogatós görögöknek is) vagy csak nem mertek ilyen szinten pofátlanok lenni. Ezután kártyáztunk, és a szabályokat nagyon aranyosan portugálul kezdték magyarázni. Annyira bírom, mikor rázom a fejem, (hogy nem értem) elmondják újra, csak lassabban. Pedig esküszöm, nem a felfogóképességemmel vannak problémák, csak a nyelvtudásommal. Mondták sebaj, játszunk egy kört, és játék közben megértjük majd. Így is lett. Ettől függetlenül én lettem az utolsó (hozzáteszem elég rossz lapjaim voltak), viszont megértettem a játékot. Játék után fogtuk magunkat, vagyis mi csak realizáltuk, hogy indulunk. Már azt hittem haza. A csajok is elég álmosnak tűntek, erre Olga mondta, nem haza, hanem be a városba. Csütörtök itt a bulizós nap, ugyanis pénteken általában nincs, vagy nagyon kevés óra van az egyetemen, így a diákok ki tudják magukat pihenni, és péntek délután hazautaznak. Ha 10 km-t nem sétáltunk, akkor 1-t se. Kavarogtunk a városban, milliónyi diák között az utcákon, mire végre találunk egy helyet ami mindenki számára megfelelt. Beültünk, majd mindenki kapott egy kis papírt, rajta a hely pecsétjével. Inni kell 1 valamit, és akkor kapsz egy más színű pecsétet. Ez a belépőd ára. Ha nem iszol semmit, 2 euró a beugró. De egyet úgyis iszik mindenki, szóval sokkal kifizetődőbb inni mint nem inni. Vannak helyek, ahol kapsz egy cédulát, és ha iszol valamit, csak ráírják mit ittál. Mikor mész haza, fizetsz. Ha elhagyod, 50 euró. Szóval jobban teszed ha megőrzöd, mert 50 eurónyit még a masszív alkoholisták sem tudnak meginni egyszerre, tehát nem túl praktikus.Táncolni nem maradt hely, mert annyian voltunk, de jókat nevettünk, megtudtam hogy az uszoda nagyon olcsó diákoknak, és hogy elbeszélgettünk a magyar és a portugál politikai trutymóról. Nem nagyon tudják szebben jellemzi ők sem a helyzetüket, mert a helyzet itt nyugaton is hasonló. Kormány: nulla, gazdaság: nulla, fizetés: (nekik) nulla (a miénkhez képest azért nagyon jó), és így tovább. Viszont itt nincs annyi stressz, zűzravar, és rosszindulat. 

Hazaértünk kb.4kor, majd reggel 8kor felkeltem, mivel megígértem Lócinak a skypolást. Így is lett. Majd ebéd, portugál nyelvóra, és irány haza. Nem sok mindent tudtunk csinálni, igyekztünk ébren maradni.

A hétvége most kivételesen elég eseménytelenül zajlott. Elővettük a portugál nyelvkönyveket és tanultunk. Kimostuk a ruhákat, ami kb 1 óra, és utána 10 perc szárítás kinn a napon. :-) Kitakarítottuk az egész házat, kezet fogtunk az összes (3db) pókkal, majd főztünk, és napoztunk. De ilyen hétvégék is kellenek, legalább is nekem biztos! A jövőhét nagyon jónak ígérkezik, remélem minden jól alakul. Igyekszem minél sűrűbben írni, de sajnos csak kevés helyen jutunk nethez. Mindenkinek szép hete

Most már lassan kezdünk olyanok lenni, mint akik dolgoznak. Eddig azért a megszokott tempómhoz képest csak lazsálás volt, bár ez nem biztos, hogy rossz. Sokszor elszalad velem a ló (mármint otthon) és azon kapom magam, hogy egyszerre akarok mindent megcsinálni, megtanulni, elintézni, és megfeledkezem magamról. Sőt sokszor sajnos a szeretteimről is. És ez nem helyes. Nagyon nem! Ezt a blogot is igazából azért kezdtem el írni, hogy akiket szeretek, ne érezzék hogy elszakadtam teljesen. Ugyan nem fizikai valómban, de web valómban minden nap jelen vagyok az életükben, az életetekben. Ezért is fontos, hogy mit írok ide. Ezen gondolkodva, arra jutottam, nem mérgezem magam többé a görögök acsarkodásaival, mert ez a fél év NEKEM nem erről szól! Asszimilálódom, néha akkomodálódom, de semmiképp nem konfrontálódom! Ez lesz a legjobb!

Történtek:

Olga elhívott hétfőn kávézni. Elmondta, hogy nagyon örül, hogy jól érzem magam. Elmesélte, hogy pár éve ő is volt külföldön a Leonardo program kereteiben, szóval tudja milyen a más kultúrában élni érzés. Ezért is igyekszik segíteni amennyit csak lehet! Mondta, hogy Portugáliában augusztusban megáll az élet, senki nem dolgozik, úgyhogy még nem tudja pontosan mit fogunk akkor csinálni, de megnyugtatott, kitalálják addig. Mondtam neki, hogy én szívesen megyek táboroztatni, ha van egyáltalán ilyen errefelé. Felcsillant a szeme, és hevesen bólogatni kezdett. Megígérte, hogy körbekérdezi a lehetőségeket, és szemlátomást meglepte, hogy nem azzal huzakodtam elő,  béreljen nekem egy napágyat a beach-en.

Hétfő:

Reggel toy-library-ban kezdtünk, ami számomra meglehetősen mulatságos tevékenység. Vázolom: itt egy játék, nem működik. Kitaláljuk, mit kellene hogy csináljon bekapcsoláskor. Ezután elem ellenőrzés. Ha az elem jó, akkor csavarozd szét. Majd nézd meg a játék belsejét. Van-e kábel elszakadva, megtörve? Ha nincs, akkor 2huzal + egy kis lámpa segítségével megvizsgáljuk az érintkezéseket. Ha valamit találunk, elkezdjük a huzalokat mozgatni, hátha csak kontakthiba. Ha semmi változás, akkor nekiállunk még jobban szétszerelni. Majd nézünk nagyon okosan. Ha „mindent” megpróbáltunk, és mégsem jutottunk sehova, akkor megállapítjuk, ez a játék sajnos nem működik. Hihetetlen nem? De viszont ha valamire rátalálunk, és a műszaki szakink irányításával elindulunk egy úton, olyan jó megreparálni egy elromlott játékot. Tényleg jó. Főleg, hogy sokszor csak a szerencse az ami továbblendít. Délután portugál nyelvlecke, majd művészeti terápia. Most súlyos-halmozott felnőttekkel voltunk, és mielőtt belekezdtünk volna a munkába teljes körű felkészítést kaptunk, hogyan is kell segíteni nekik. Pl.: hogyan fogjuk a kezüket/karjukat hogy tudjanak alkotni. Hogyan tudjuk megérteni őket (mert ők nem, vagy nagyon nehezen beszélnek), miként értjük meg a jelzéseiket. Egész idáig valami tartózkodást éreztem a felnőtt halmozottan sérült emberekkel szemben, de saját magamon meglepődve nagyon élveztem. Ezzel nem azt mondom, hogy könnyű kis sétagalopp, de vannak bizonyos falak, és korlátok, amiket észre kell venni, hogy felépítettünk magunk köré, és ha észrevettük, akkor szépen le kell bontani! Nem könnyű, de hálás feladat. Mikor végre megérted mit is szeretne, az elégedettség és a köszönet fénye csillog a szemükben. Ettől függetlenül az én szíven ezen része még mindig a gyerekeké. Lehet bármilyen! Kedves, kedvetlen, kicsi, még kisebb, gömbölyű, szögletes, tündér, kisördög, sérült vagy még sérültebb, nem számít!!! Ha lehetne egyet kívánni egy tündértől, lehet hogy azt kívánnám, maradjon ez így mindig! Szeressem őket mindig ennyire, és ilyen feltételek nélkül!

Kedd:

Lovas terápián voltunk. (Izikének üzenem, hogy viszek neki sok fényképet a lovakról.)

Szerencsére egy fizioterapeutához kerültem, aki nagyon segítőkész és kedves volt velem. Kb a közös nyelvünk a latin volt, mert nem igazán tud angolul, de  ami a lényeg azt Buday tanár úrnak köszönhetően megtanultam latinul és megértettük egymást. Minden gyereknél külön megbeszéltük melyik izom, melyik izomcsoport gyenge, vagy funkciócsökkent, és hogy milyen módon tudja ezt korrigálni a lovaglás. A ló mozgása a térben 3 irányú, így nagyon hatékonyan kényszeríti legfőképp az antigravitációs izmokat a munkára. Persze minden gyereknél más fontos. A lényeg, hogy egy élő állat segíti a terápiát, így ennek pszichikai jelentősége is van. A fizioterapeuta azért eléggé meglepődött mikor rákérdeztem izmokra (latinul) szóval szerintem nem hitte hogy messziről jött kislány ezt is tudhatja. Megígérte, hogy segíteni fog. A szakdogámhoz kértem, hogy segítsen anyagot gyűjteni, de elmondása szerint nekik sincs sok, maximum szakdolgozatok, természetesen portugál nyelven. Szóval felköthetem a kis nacimat (elég rendesen) ugyanis legfőbb szándékomban áll néhányat tanulmányozni. (nem vak ez a ló, csak bátor, mondaná a nagymamám!) Bár az is lehet, hogy vakmerő, nem tudom. Igyekszem minél többet kamatoztatni az ittlétemből.

Délután először kézműveskedtünk, aztán fociztunk az itt lakó srácokkal Jött a testnevelő tanáruk, és az ő vezetésével, minden héten megmozgatjuk őket.(Vagy ők minket) Ma (és valószínűleg legtöbbször majd) foci volt a porondon. Először azt hittem, nagyon rossz lesz így játszani, mert majd biztos rosszul érzik magukat amiatt hogy nem mozognak olyan könnyen és jól. És a fene bizony seggre esett, mert hiába van nekem 2 jó lábam, gyakorlatilag néha szánalomból ha odarúgták a labdát. Varázslatosan játszottak. Mindenkinek megvolt a maga feladata. Amint lesznek képek, teszek fel. Én csak futottam, mint valami tolvaj a rendőrök elől, ide-oda, de gyakorlatilag ők játszottak igazán. Szóval fel van adva a lecke, meg kell tanulni focizni! Nincs mese! Soha nem hittem hogy én ilyet fogok mondani, de most mondom. Mindenki szuper jól érezte magát, és kellőképpen elfáradtunk. Egész nap a farmon voltunk, és holnap is itt leszünk, szóval ne lepődjetek meg, ha néha kicsit eltűnök, de ilyen a program. Amint lehet, mindig feltöltöm az aktualitásokat!

A csajoktól várom a jelentkezést ( Bárczi), ugyanis a szakdogát már leadtátok, talán jobban rám értek. Orsitól a beszámolót! A világ legszebb és leg-szeretnivalóbb keresztfiainak cuppanós puszi, és nagy szeretgetős ölelés! Na és persze Norbinak+Andinak is. Bakonyi Levimet, Istvánkát, Nórit, Emmát és az egész Mackó Kuckó csipet-csapatot is nagyon sokszor puszilom! Hajninak és Barbinak kitartást, és sok manót kívánok,(puszi nekik is jár, és ígérem Hajni, hazamegyek!) Máténak erőt a folytatáshoz, és még több rohamtól mentes gyönyörű szép napot! Szilvim! Remélem bírod a 10 hetest, és segít megtalálni az utadat! Gigi! Sokat gondolok rátok, ha hazamegyek, nem ússzátok meg, hogy mindent ki ne próbáljak Lilin! P.Gabi! Hihetetlenül szorítok a felvételidhez, biztos vagyok benne, végre jó úton vagy!

Anitának üdvözlet (nem tudom ki által, mert amikor kérdeztem a nevét, csak ennyit hallottam: Zsnyje), de majd kiderítem! És különben örök hála ezért az egészért!  Renim menjél táncolni! Mert ha hazamegyek, akkor meg kell tanítanod nekem is, és nagy kalappal az összefüggőhöz! Kolis csajok! Nagyon hiányoznak a közös dumálások, Kati a tejbegrízed, Mariann a kedvességed!!! És a közösen nézett Született feleségek. Szerdai program, szigorúan a B703-ban, este 22.10-kor! Akikről nem szóltam, ők hiányoznak a leginkább! A gombóc felem, akinek a boldogságom köszönhetem, az én drága anyukám, és apukám, valamint hugicám! Mamám, keresztanyum-apum, unokatesók! Nagyon hiányoztok! Írjatok mindig, és olvassátok a blogot! Elsősorban nektek írom, fontos hogy tudjátok jól vagyok, alakulok, fejlődök!

Apropó! Ma napon közel 30 fok volt, és ígéretemhez híven kiálltam a napra, és fújtam NEKTEK a jó időt! Ha nem ment el odáig, csak szóljatok, elég sokan vagyunk a farmon, majd délelőtti közös programnak beírom! Fújni a meleget Ungara-ba!

Amit majd elfelejtettem, de nagyon meglepő, itt a busznak integetni kell, ha azt akarod álljon meg. Nem elég odaállni a megállóba, szemfülesnek kell lenni. Ebben csak az a kurta poén, hogy sokszor tükröződik a fény a busz azon ablakán, amin a számozás van, szóval simán előfordul, hogy 1órája vársz egy buszt, és úgy megy el melletted, hogy csak utólag, a busz végén lévő táblából realizálod, ezt jól elszúrtad.

Engedjétek meg, hogy leírjam néhány mondatban, milyen különleges szokásokkal találkoztam itt, mióta megérkeztem.

1.Mindenhez salátát esznek, még a salátához is.

2. Ebéd után kivi. Kihagyhatatlan.

3. Ha valami nagyon ízlik, fogd meg a fülcimpád, és közben csücsöríts a száddal. Nem baj ha nem tudod szavakkal mondani hogy finom, ebből értik majd.

3. Puszi-puszi. Komolyan mondom, ha itt beütne valami nyavalya, ezek az emberek végigfertőznék egymást 2 nap alatt. Egyébként félre a tréfát. Vannak jó, és szerintem rossz oldalai is annak hogy ők állandóan puszit adnak egymásnak üdvözlésképp. Jó, mert rögtön megtöri azt a bizonyos falat, amit hajlamosak vagyunk gyorsan magunk köré építeni. Másrészt, viszont számomra ez már intim zóna. Nem mindenkitől szeretnék puszit kapni, vagy viszont adni. De itt ez a szokás. Persze mi azért kivételezett helyzetben vagyunk, tudják hogy nem helyiek vagyunk, így nem haragszanak, ha nem nyalunk végig mindenkit.

4. 12-13.30 ig ebédszünet. Ha lenne egy ágy, én még aludni is tudnék ennyi idő alatt. (ezt a kolis csajok tudják a legjobban) :-)

5. Vezetés: itt mindenki Michael Schumahernek érzi magát. Kis szerpentinen 80-al simán beveszik a hajtű kanyart. Nem semmi a stílusuk. Ha ülsz a buszon sem úszod meg, hogy elfoglalt legyen a kezed. Kapszkodj, vagy repülsz. 

6. enni-enni-enni. Ez nem az a hely, ahol majd csinos maradsz, abból kiindulva, hogy sok zöldség, gyümölcs, hal. Ez tévedés. Esznek még este 8-9kor is. Talán még többet mint ebédre. Szóval észen kell járni. (és elmenni mozogni)

7. minden 2. napon halat eszünk. Ezt igazából nem bánom, legalább bepótolom a 24 éves omega3 zsírsav hiányomat.

8. Borostyán. Na jó nem, de annak látszó zöldség. Minden nap ebből készítenek levest. Vagy zöld, vagy sárga színű, de ez gyakorlatilag tök mindegy, mert az íze ugyanolyan.

Görög szokások:

1. szipogni. Szerintem görögországban nagyon drága a zsebkendő. Már gondolkodtam is rajta, hogy csinálok ott egy business-t. Zsepi árus leszek. :-) Betegek 2 hete, és folyamatosan szívják az orruk. Szörnyedelmesen gyötrelmes nekem. Undorító. És csodálkoznak, hogy nem javul az állapot.

2. Mosogatás. Ez a kedvencem. Ha nem én mosogatok, akkor ők így csinálják: elkezdi Athena. Elmos 2 tányért, 1 poharat, majd átveszi Katerina, és elmos 1 tányért, 1 lábast és 3 kanalat. És elzárja a vizet, befejezte. A mosogatóban viszont ott maradt 2 tányér, 1 pohár, 2 kés. Mentális képességeim segítségével felfogom a jelzés értékű rejtett utalást, miszerint ezt nekem kell elmosni. Jófejek. Mondjuk nekem nem jutna eszembe félig megcsinálni aztán ott hagyni, de nem tudhatom náluk ezt hogy szokták.

3. Mosás. Aki ismer, tudhatja, hogy ez egy érzékeny pontom. Otthon így szoktam: színesek (ami nem tartalmazza a feketéket, se a fehéreket, sőt néha a nagyon kényes anyagokat sem) ariel color, fehérek: persil gold+wanish white, feketék: ariel. Szóval ez szentírás, ebből nem engedek. Első alkalommal kicsit meghökkenve vettem észre, hogy Athéna (vörös) konkrétan a hófehér csipke bugyijától a fekete kord farmerjáig mindent betett a mosódobba. És mondta, hogy én is tegyem be a szennyesem. Ajjajj. Ez nehéz dió. De mindegy, sikerült elérnem, hogy legalább a feketéket vegye ki, a fehér nem izgat. Fura, hogy őt se. Betettem a kék felsőm, amiért nem tenném túzbe a kezem hogy nem enged, de mosom kezeim, én mondtam. Szerencséje volt.Nem lett hupilila a fehérneműje, magam sem értem miért. A lényegen nem változtat. Én így nem szeretek mosni.

4. Kávé. Ha egy nap 5 kévét nem isznak, egyet sem. Nekem 1 is sok néha, nem tudom, lehet hogy acél ötvözet van a szívük körül, és nem zakatol olyan durván, mint az enyém 2 után.

Elsőre ennyi jutott eszembe, remélem tudtam egy kis körképet adni a portugál/görög szokásokról.

Ugyanakkor tudom, hogy nekem is vannak olyan tulaldonságaim, ami fordított esetben nekik furcs. Szóval ez nem kifigurázás, csupán a tapasztalataim széleskörű közzététele. Jól alakulnak a dolgok, és hiszem, hogy nem véletlen vagyok itt. Minden az életben egy tanítás. Sokszor nagyon pici apró dolgok megtalálása lesz a kulcs az élet igazi nagy akadályainak megoldásához. Úgy gondolom, hogy adnunk kell egymásnak, alakítanunk kell egymást, és megértést kell tanulnunk. Azt hiszem ezekből sosem elég.

Caramel egyik dala jutott eszembe:"Valahogyan neked is lábra kell állnod, neked is van utad, csak rajta kell járnod, ne takard a szemedet el, és meglátod, ahova menned kell."

Szép jónapot mindenkinek!

Hol is kezdjem? Kicsit lemaradtam, mert nem volt lehetőségem netezni, és ugyebár elkezdődtek a portugál nyelvórák. Házi feladat, szótanulás és társai. Nagyon élvezem. A tanárunk (lehet hogy már említettem) nagyon klassz csaj. 29 éves, kedves, vidám, hihetetlen pozitív kisugárzása van. Irigylem tőle. Nem unalmas ahogy tanít, és ráadásul gondoskodik róla, hogy ne unatkozzunk. Erről majd később. Csütörtökön nem történt sok minden, kivéve hogy bementünk az itteni hivatalba, tartózkodási engedélyt kérni. Ki voltak akadva, hogy miért nincs az útlevelemben pecsét. Hogy lehet ez? Néztek rám bután, és számonkérően. Erre Olga elmondta nekik, hogy Magyarország is EU-tag, szóval csak ne hüledezzenek. Én meg kihúztam magam, hogy azért mert sokszor félreértik honnan való is vagyok (angolul nagyon hasoló az ejtése annak hogy magyar és hogy éhes) és kedvesen visszakérdeznek, mit szeretnék enni, attól mi még kérem uniós tagok vagyunk. Biztos ami biztos, a hölgy elővett egy iratot, majd megcsillant a szemében a tudomány, "Oh! Hungary!". Ok, sinen vagyunk. Megkaptuk a papírt.

Pénteken megint busz sztájk volt. Nem egyszerű az élete szegény önkénteseknek:-) Nahh autostop. Jött is egy hölgy (aki lehet hogy úr) ezt nem tudtuk pontosan eldönteni, és elvitt minket a vasútállomásig, mondván nem a város felé van dolga, de segít, ha ez így jó nekünk. Sok választás nélkül nem tehettünk mást, mentünk. Vonatállomás. Kihalt, üres. Mi van? Ti is sztrájkoltok??? Aztán egyszer csak befut egy vonat. A két lökött liba meg mint a puskából kilőtt nyúl rohan fel a vonatra. Rám tört a röhögőgörcs. Nem értették, csak néztek rám ("mit röhög ez a hülye?") arckifejezéssel. Mutatom neki, hogy Coimbra a másik irányban van :-) Úgy pattogtak le a vonatról, mintha sütné a talpukat a talaj. Megtudtuk a mozdony vezetőtől, hogy kb.fél óra, és a miénk is jön. Szuper. Minden ok. Feltaláljuk mi magunkat, csak jöjjön egy vonat. És jött, és beértünk a városba. Felismertük, hogy hol vagyunk, majd nekiindultunk várost nézni. Erről majd képeket is linkelek!

Délután meeting Olgával, majd portugál nyelvóra. Este Verával (tanárunk) és barátaival hivatalosak voltunk egy étterembe, ahol ehetünk igazi portugál különlegességeket. Én halat választottam, a csajok sült csirkét krumplival (mondanom se kell, az nem nemzeti ételük) de a lényeg hogy mindenki jól lakott. Ittunk mennyei portoi bort,aztán kifizettük a gatyánkat is. Na jó nem, de azért ezt nem engedhetjük meg minden nap. Vera megtiltotta a barátainak, hogy angolul beszéljenek, ez a portugál nyelvatnulásunk második lépcsőfoka. Elmondtam angolul, hogy mit választottam, ők lefordították, majd mondanom kellett a pincérnek. Az egész étterem tőlünk zengett, annyit nevettünk. A görögök nem használják az s-hangot, csak sz-t, így nekik különösen nehéz megszokni, hogy itt van ez is, az is. És érdekes dolgok jönnek ki a szájukon. Pedig azt hittem nekik lesz könnyebb mert sok hasonlóság van a szavakban (görög-portugál). Vacsi után elvittek minket egy helyi kis különlegességre. Van egy pici pub, ahol csak gyertyafény van, és mindenki üldögél az asztala mellett, és hallgatják amint gitárkísérettel valaki Fado-t énekel. Ez az ő saját zenéjük. Kicsit szentimentális, érzelmekkel dúsított, néha melankólikus, de nagyon szép! Majd próbálok feltölteni zenéz, hallgassátok meg. Sztem (főleg ilyen helyen) nagyon lehet élvezni. Ittunk sangriát, amit itt készítenek, gondolom hasonlóan mint a bort, valami hordóban érlelik(ebben nem vagyok biztos, se nekünk kancsókban hozták ki, nem üvegben). Élményekkel gazdagodtam, szép helyeket láttam, ittam igazi sangria-t, beszéltem sokat portugálul, és nevettem is.(legfőképp saját magamon).

Szerda (márc.11.)

Reggel nem kezdődött túl jól a napunk. Athena az idősebb (vörös hajú) görög lány cigizik. Első nap mikor megérkeztünk, megkérdezte tőlünk, zavar-e ha benn dohányzik a lakásban. Én határozottan kijelentettem, igen. Kb. az első nap fordult elő, hogy kiment a lakás elé. És ott dohányzott. Következő nap esett az eső, nem ment ki, csak kinyitotta az ajtón levő kis ablakokat, és kifújta a füstöt. Nem örültem, de nem szóltam. Tegnap vett egy gyertyát a boltban, mondván ez semlegesíti a füstöt. Kezdtem gyanakodni. Aztán ma reggel robbant a bomba. Mármint részemről. Kimentem az étkezőbe, ami a lakás közepe, és azt látom, ablakok csukva, gyertya jól eldugva, és cigi füst terjeng össze-vissza. Huh elkapott a harci hév. Hihetetlenül utálom, mikor hülyének néznek, márpedig annak nézett. Mit gondolt? Csak azért mert 5 évvel idősebb, és sokkal temperamentumosabb nálam bármit megtehet? Hát nem. Mondtam neki, hogy bocsi, de ez engem nagyon zavar így, legyen szíves az ablakhoz menni! Nem fogjátok elhinni mit reagált erre! Úgy berágott, mint egy 5 éves kis óvodás, akitől elveszik a játékát, mert nem ette meg a spenótot. Látványosan duzzogott, a buszon elült mellőlünk, az utcán átment a másik oldalra. Mondanom se kell, rögtön realizáltam, hogy milyen igaz a mondás, nem minden az, aminek látszik. Lehet, hogy sokkal többet élt (itt most a pasikra, bulikra, drogokra, kalandokra gondolok) mint én, viszont ez idő alatt nem igazán sikerült felnőnie. Odamentem hozzá, mondtam neki, hogy szeretném megbeszélni vele. Kértem, fejezze be a haragoskodást, mert ennek így nincs értelme. Mondtam neki, hogy ha mindenáron az asztalnál akar cigizni, én odaviszem azt a nyamvadt asztalt az ablakhoz, és akkor örüljön, de ezt a cirkuszt ne csinálja. Bocsánatot kért, mondta hogy sok neki ez az új élet a sok szabállyal együtt. Megértettem, levontam a konzekvenciát.

Ma reggel a sporttal kapcsolatos megbeszéléssel kezdtünk. Minden héten részt veszünk majd a központban a gyerekek sport tevékenységeiben. Értsd ez alatt foci, kosár, tánc, boccia, és amit csak akarnak a gyerekek. Vannak köztük kerekes székes nehezen mozgók, és ügyesen önállóan tevékenykedők egyaránt. Sajnos róluk nem igen tudok képeket készíteni, mert azt kategorikusan megtiltották. Gyerekekről NEM! Rendben, megértettük. A megbeszélésen megint nagyon széleskörűen tájékoztattak minket. Elmondták a CP szempontjából a sport jelentőségét, illetve szóltak pár szót az egyéb kórformákról is. Nagyon jó érzés volt, mikor kezdték mondani, hogy van egy kórforma, mikor az állapot romlik. Áááá! DMP. Igen. Olyan jó volt végre egy kicsit tudni valamit, amit ők nem mondtak el. Itt mindenki nagyon felkészült elméletben és gyakorlatban egyaránt. Akivel most beszélgettünk „csak” egy tesitanár, mégis képben van a kórformákkal, és hogy kb. kitől mi várható el. Persze nem tudja olyan részletesen mint egy fizikoterapeuta, de már ez is nagyon szuper. Ezután ebéd. Mondanom sem kell ebéd közben ment a pofavágás a lányok részéről. Számomra érthetetlen, de mindegy. Azt gondolom, szerencsés vagyok, miután egész kisiskolás koromig menzás voltam, így tudom értékelni ha finomat tesznek elém. Nem vagyok válogatós, de ez nem azt jelenti hogy megeszek bármit. A mai ebéd pedig kifejezetten finom volt! Tele zöldségekkel, husival, rizzsel. Véleményem szerint ezt már csak azért is csinálják, nehogy úgy tűnjön, mintha megbékéltek volna. Sebaj.

Aggódtam, nehogy egy kalap alá vegyenek bennünket, így megkerestem Olgát, és elmondtam neki, legyen szíves külön választani minket, mert ők ketten görögül mindent megtárgyalnak, gerjesztik egymást, aztán ha kisütöttek valamit közlik velem. Tehát vagy egyetértek velük, vagy egyetértek. Sok választásom nincs. De nem értettem egyet, és mivel láttam hogy feléjük ezt nem tudom lekommunikálni, így megemlítettem Olgának. Megnyugtatott, hogy ő ezzel teljesen tisztában van, végül is ez a szakmája. Picit a háttérbe látni. Megnyugodtam.

 Ma valamiért olyan fáradt voltam, hogy egy kávé sem tudott életet verni belém. Este 8kor már aludni fogok! Aztán vissza a farmra. Jött egy 80 fős óvodás csoport, akiknek workshop-ot tartottak, és mi igyekeztünk besegíteni. Majd kifestettük őket, illetve Mickey Mouse fejpántokat tűzgéltünk a fejükre. Édesek voltak. Folyton jöttek és beszéltek hozzánk, majd leesett állal, tágra nyílt szemekkel konstatálták, hogy mi nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Volt, aki azért megpróbálta még egyszer, hátha másodszorra megjavulunk, de nem jött be. Jót mulattunk.

Este jött Susett, ő a művészeti terapeuta, és megbeszéltük a fiatalokkal a farmon, hogy kidolgoztunk (mármint ők) egy projektet, és velük szeretnénk kivitelezni. Lesz benne Coimbra, Görögország, Magyarország, és kicsit mi is. Ehhez felhasználhatunk bármit. Hétről hétre más eszközökkel anyagokkal fogunk dolgozni, és a végén csinálunk belőle egy estés bemutatót. Tehát kis show is kell majd hozzá, de erről még nem beszéltek. Meglepetésemre nagyon örültek. Hasonló szituációkban én azt tapasztaltam, hogy a fiatalok nem szeretnek szerepelni, hárítják, ha valamit csinálni kell, aktívnak és kreatívnak lenni. Levontam a konzekvenciát, szeretnek minket! Ez már biztos. Igaz egy kukkot sem értünk egymás beszédéből (jelzem, ez csak idő kérdése, ugyanis ha ezt befejezem, megyek a portugál könyveimhez), mégis kezd kialakulni a MI érzés. Remélem a görög lányok is belátják, mennyi mindenről maradnak le a sok idétlenkedésük miatt!

Először is nagyon-nagyon köszönöm Nektek, hogy olvassátok a blogot, és különösképp nagy köszönet azoknak, akik írnak is nekem. Akár itt, akár e-mailben. Hihetetlen jó érzés ilyen messzi távolban is érezni, hogy vannak akik kíváncsiak rám, és szeretnék tudni hogyan alakul a sorsom.

Kedd

Ma, mint már említettem, a farmon voltunk. Reggel nem bíztam a véletlenre, felkeltem, és nekiálltam egy kicsit ismételni. Angolt is, portugált is. Rám fér, mondanom se kell. Sajnos az agyam még sokszor magyarul gondolkozik, és nehéz rögtön átalakítani a szórendet és a szavakat megtalálni. De sebaj, ha kézzel-lábbal is, a lényeg hogy megértjük egymást.

Vártak már minket, majd elkezdődött a farm részletes bemutatása.

Szakmai szemmel:

Ez egy olyan pedagógiai farm, ahol 15 év feletti fiatalok és felnőttek tanulhatnak, és dolgozhatnak. A nagyon súlyos halmozottan fogyatékostól (magatehetetlen) az egészséges, csupán szocializációs problémákkal küzdő fiatalokig széles skálája reprezentálódik ezen a közel 100 hektáron. Több féle lehetőségük van, hogy idejüket eltöltsék.

A nagyon súlyos fogyatékkal élők számára Sznuezelen Terápia, zenehallgatás, fizikoterápia, lovas terápia, művészeti terápiák széles sora áll rendelkezésre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy még a legnehezebben mozgó – kommunikáló embernek is vannak érzései, gondolatai, és vágyai. Az itt dolgozó emberek ezt próbálják érvényesíteni. Komolyan a könnyeimmel küzdöttem, mikor az egyik kislánnyal a terapeuta festett. Gyakorlatilag a megvalósítás a terapeuta feladata, mert önállóan nem képes megfogni az ecsetet, vagy húzni egy vonalat. Fogod a kezét, tartod vele az ecsetet, kiválasztjátok a színt, és mindenfajta ráerőszakolás nélkül hagyod, hogy minimálist mozdítson valamely irányba, ezzel nyomot hagyva a papíron. Tudom, hogy számodra kedves olvasó ez olyan jelentéktelen, de ha belegondolsz az Ő sorsukba, hogy nem tudják megváltoztatni az életüket, nem képesek döntést hozni (mi azt hisszük, vagy csak nem értjük), nem tudnak segítők nélkül élni, számukra igenis hatalmas dolog nyomot hagyni a papíron. És ez ebben a helyben a varázslatos. Itt mindenki úgy örül, mintha maga Picasso lépett volna ide legújabb festményével. Egy pont a papíron képes megváltoztatni sok mindent. Átértékeled az életed! És ez a trükk. Nem abban rejlik, hogy jobban felszereltek, vagy több lehetőségük van! Látom, hogy NEM!!! Ezt akarom/szeretném megtanulni, magamba szívni, amennyire csak lehet.

Visszakanyarodva az időtöltéshez. Többféle szakképzésre van itt lehetőség, pl.: autómosó, autószerelő, kárpitos, asztalos, mezőgazdasági szakok, és még sorolhatnám. Azt hiszem 15 van. Ide azok az emberek járnak, akik rendelkeznek megfelelő (az adott szakképesítéshez szükséges) fizikai illetve mentális képességekkel. Többek számára nyújt lehetőséget a szövő műhely, a csavar illetve különböző fém alkatrészek összeszerelése, illetve fesztiválokra díszkészítés. Ezeket természetesen megvásárolják tőlük, ezért ők (a szervezet) pénzt kap, amiből újabb eszközöket vesznek. Viszont az itteni ellátásuk, és szállításuk díjtalan. Kicsit kesze-kusza vagyok, de amint összeáll a kép (miután majd eltöltünk velük – köztük egy kis időt) leírom összeszedettebben az itt látottakat.

Problémák:

A kedves görög leányzók kitalálták, hogy nehogy már nekik megmondják, hogy mit egyenek (a központban menzaszerű ellátás van) és mikor (ebéd: 12-13.30, vacsi 19) szóval ők majd megbeszélik Olgával, hogy adják csak ide a pénzt, és majd mi főzünk. Nahh az ilyentől falra mászom. Egyrészt nem otthon vagyunk, kicsit nem ártana alkalmazkodni. Kettő: gyakorlatilag ki van nyalva a fenekünk (bocsánat a kifejezésért) és akkor még nekiállunk fesztiválozni. Szerintem nagyon finoman főznek, ezt eszi az öltönyös nyakkendős főnök, és az óvónő egyaránt, nem hinném, hogy olyan nagyon más lenne az ízviláguk, hogy ezt ne tudnák megenni. És látom is, hogy nem ez a baj. Mert eddig is mindent jóízűen befaltak. Sokkal inkább az, hogy 26 ill. 29 évesek, és nem bírják elviselni, mások szabályait, előírásait. Ami persze nem baj, de ha ilyen természettel áldott meg az Úr, akkor nem megyek másik országba fél évre, ahol akár tetszik, akár nem, ki vagyok szolgáltatva a fogadó szervezetnek.

Jelentem, mindenki végtelen kedves, és jó szándékú, szóval csak hozzáállás kérdése, hogy mennyire akarom jól érezni magam. Én jól vagyok, és pont. Szakmailag nagyon sokat fogok itt tapasztalni, látni, tanulni, és remélem sok szoros barátság tulajdonosa leszek augusztus végére.

Délután bementem a DolceVita-ba, ami egy hasonszőrű borzalom mint nálunk a WestEnd City Center, csak rendezettebb. Ennek a komplexumnak a tetején lehet ingyen netezni, ha engedelmes a számítógéped. Az enyém eddig nem volt az, így a hétvégén msn-ben kértem LaciZolit (számtech guru, a legjobb akit ismerek) hogy segítsen. És tessék, MŰKÖDIK!!! Ezúton is köszönöm Zoli!

Megy itt minden mint a karikacsapás! Csak akarni kell, és türelem. Na az nem árt, főleg nekem a két hölgyemény mellé. Az étel projekt szerencsére jól sült el, mert Olga határozottan kijelentette, hogy ha nem tetszik, saját kontójukra azt vesznek és főznek amit csak akarnak, de nem megoldható hogy pénzt adjanak. Meg kell mondjam, én nagyon örültem. Mondtam a lányoknak, hogy nekem ez nehéz, mert ők ketten vannak, és én mit mondhatnék. Ha ellenszegülök, megpecsételem a 6 hónapos sárdobálást, ha beadom a derekam, akkor mindig úgy lesz ahogy ők akarják. Nekem jó így, nekem ízlik amit kapunk, és nem okoz feldolgozhatatlan lelki terhet, az sem, ha 7re kell menni vacsizni.

Még egyszer köszönöm a hozzászólásokat, várom a továbbiakban is. Mindenkinek jó munkát, tanulást, pihenést, olvasgatást!!!

Tettem fel néhány új képet (kacsa projekt).

Hétfő

Az első munkanap. Bementünk reggel (természetesen megint lekéstük a buszt, és egy APCC-s munkatársat kellett megkérnünk, hogy vigyen be minket a központba) Olyan mérges voltam, alig láttam az idegtől. Ennyit tetvészkedni, miközben nagyon jól tudják, hogy egy nyamvadt busz megy 9 és 10 között, szóval számomra felfoghatatlan ez a fajta lazaság. Vagyis ez (az én értékrendem szerint nem lazaság.) Egyszerűen felelőtlenségnek vagy hanyagságnak nevezném. De sebaj. Holnap itt leszünk a farmon, szóval nem tudunk sehonnan elkésni. :-)

Munka: reggel a toy library-ban kezdtünk. (játék könyvtár) Nagyon vicces, de ha jól belegondolunk, nagyon hasznos tevékenység. A lényege a következő. Rendelkezésre áll, kb. 500 féle játék (normál, és adaptált egyaránt) melyet a szülők kikölcsönözhetnek ingyen, és fejleszthetik vele csemetéjüket otthon. Az egészet egy toy-therapy menedzseli, ő segít a szülőknek, hogy bizonyos képességű, sérültséggel rendelkező gyereknek mire lehet szüksége, mivel képes játszani.

Mint tudjuk a játék az a tárgy, ami nagyon drága, és nem túl hosszú életű. Itt jövünk mi a képbe. Hétfő reggelente besegítünk a kis csapatnak, és a nem működő játékokat megpróbáljuk megbűvölni, hogy újra használatképesek legyenek. Ha nem sikerül, akkor jön az átalakítás, de ezt ma nem csináltuk.

Kaptam egy kacsának látszó tárgyat, ami elmondásuk szerint zenél, forog, és a szárnyait nyitogatja. Vagyis nyitogatta, mert most épp sztrájkol. Első lépés, elem ellenőrzés. Azzal minden rendben (egy kütyü segítségével kell mérni, de ezt szerintem rajtam kívül mindenki tudta eddig is, számomra ez újdonság volt). Aztán jött a következő utasítás, „let’s open it” (nyisd szét). Hát persze! Mintha ez olyan könnyű feladat lenne. Csavarhúzó a kézbe (aki nem hiszi, nézze meg a képeket) majd csavarozás. Amint mind a kb. 220 csavart sikeresen eltávolítottad, küzdj meg a ragasztott résszel is. Kérdően nézek a „főnökre”, hogy na és most hogyan, erre portugál kommenttel megspékelve mutatja a mozdulatot, hogy pattintsam szét erővel. Nem elsőre, de azért sikerült. Ok. Akkor most? Hogyan tovább? Jó tudom, kicsit bénáztam, de soha életemben nem csináltam még ilyet!!! Apának tuti bejönne ez a hely, mert annyi kis műszaki kütyüt, mint ami itt volt, még nála a pincében sem láttam. Szóval hadművelet indul. Kábelek érintgetése ide-oda, aztán lesz, ami lesz. És igen!!! Egyszer csak beindult! A kacsa nekiállt hápogni, táncolni, szárnyakat csapkodni. Intett az illetékes, hogy oké, ott a forrasztó izé (számomra ez egy hivatalos név, akinek nem tetszik az anti-szakszerű megfogalmazásom, annak írhatom portugálul is). Szóval forraszt ide, majd oda, és kb fél órás visszacsavarozás, és jelentem megszereltem életem első hápogós táncolós kacsáját. Megdicsértek, mondták, hogy „jó munkásember”, szóval nyugalom hölgyeim és uraim. Ha szomatós életem nem találna sínre, kacsaszerelő kisiparos leszek. Jelentem alássan.

Ezután ebéd, majd portugál nyelvóra. A tanár nagyon kedves, felajánlotta, hogy elvisz minket több helyre is a városban, hogy lássunk mást is mint a központ, mert szerinte úgyis akkor marad meg a nyelv, ha használjuk. Lehetőséget biztosít beszélgetésre jó kis helyeken. Szuper. Eddig minden ok. Ezután art seccion (nem tudom, hogy írják, de a mamám kedvéért fordítom: művészeti terápiás csoport) következett. Nagyon kedves fiatal művésznővel fogunk együtt dolgozni, na és persze a gyerekekkel. Festeni, rajzolni, fotózni, alkotni. Elmondta, hogy miért is olyan nagyon fontos a sérült emberek számára az önkifejezés, az alkotás, és a művészet. Felhívta a figyelmet sok mindenre, ami számomra (gyógypedagógus révén) természetes, de a lányoknak nem az. Szerintem ezt a részét is nagyon fogom élvezni. Ma beszéltem Márioval (Anita tudja ki ő – a segítségem, ha bármi kívánságom lenne) a fizikoterápiáról, és biztosított, hogy holnap elintézi nekem, hogy minél gyakrabban mehessek ezekre a foglalkozásokra. Illetve hidroterápiára. Azt hiszem a „kiállok magamért” magatartást még gyakorolnom kell, mert sokszor érzem úgy, hogy pofátlanság követelőzni, de másik oldalról viszont én azért vagyok itt, hogy ezekről a dolgokról minél többet tanuljak! Ha nem mondom mit akarok, nem fogják tudni. Szóval mondtam.

Ma vettem egy szép sálat (nem télit, hanem amit kiegészítőként a nyakadba teszel. Itt sokan hordanak hasonlót, feldobja a ruhát még akkor is, ha csinos vagy.) Nekem tetszik, és nem volt drága (kivételesen, mert egyébként az útikönyvben írtakkal ellentétben, minden nagyon-nagyon drága.)

Este vacsi, majd mosás, aztán teregetés, és alvás. Esténként előveszem a portugál kiskönyveket, de nem igazán érzem még, hogy megmaradna bármi is. A szavak, amiket használunk nap, mint nap (köszönöm, szívesen, kérek, menjünk, jól vagyok, hol van, mennyi, mikor stb.) ezek mennek. Lefárad az agyam attól, hogy folyamatosan figyelek. Olyan vagyok, mint a csecsemő, aki még a lélegzetét is visszatartja, ha történik valami, amire figyelni kell. Hozzá jön még a 100% bio levegő itt a farmon, és kész. Holnap farmos napunk lesz, így legalább a busz miatt nem kell aggódnom.

Buo noite for everybody! (az interkulturalizmus jegyében persze).

Mivel túl nagyok a képek, és nem volt időm szöszölni vele hogy lekicsinyítsem, ezért megtaláltok párat a jobb oldali sávban, a Linkblog feliratnál. Kattints rá a Fotó! szóra, és reményeim szerint rögtön odatalálsz! Ott pedig a saját képeket keresd!

Jó nézelődést! (a többiet is igyekszem feltenni)